'09.07.23. - Langyos nyomon

Anya itthon volt tegnap, nem kellett korrepetálnia a bukott diákjait. A Csufival történtek miatt jobban a körmömre nézett, és közölte, hogy nem örül a kései sétáimnak a parkban. Tény, hogy a vérszomjas németjuhásszal való találkozásunk óta én sem szívesen kóricálnék odalent a sötétben, mert sosem lehet tudni, mikor tűnik fel újra a bokrok közül az a veszedelmes kutya.

Attila is teljesen kiakadt a történteken. Először azt hitte, hülyéskedek, de aztán alig tért magához, és nagyon aggódott Csufiért. Úgy kellett lebeszélnünk, arról hogy hazajöjjön. Minden áron a kutya mellett akart lenni. Azt mondta, jobb szeretne már itthon lebzselni (ami felettébb szokatlan tőle, mert máskor hat lóval sem lehetett volna elhúzni egy ilyen közös buliról).Végül sikerült megnyugtatnunk telefonon keresztül is, hogy nincs semmi komoly baja szegény kutyának. Valóban javul az állapota, már sokkal jobb az étvágya is.

Szóval olyan hat óra magasságában vittem le Csufit az ölemben, mert anya nézetéhez apa is csatlakozott. Apukám le is akart kísérni, de ebből már nem engedtem (1. azért ennyire nem félek, 2. apa most is fáradt volt, és ment éjszakára dolgozni, 3. hátha összefutok Ádámmal). Azonban ezúttal elmaradt a vágyott találkozás. Pedig még pénzzel is tartozok neki! Ami elég ciki, és szeretném is rendezni a számlát, azonban azt sem tudom, hogy hol lakik, sőt telefonszámot sem cseréltünk. Pedig ez jó indok lenne egy újbóli röffenésre. ;)

Ha PéZsével nem is hozott össsze a sors a tegnapi nap folyamán, valakinek vagy inkább valakiknek sikerült jó kedvre deríteniük. Ahogy sétálgattam a még kissé gyengélkedő, gallérba öltöztetett Csufival, két alakra lettem figyelmes a park ösvényén. Ahogy közeledtek a hölgyben felismertem Marika nénit, akivel délelőtt találkoztam, és jót beszélgettünk. A mellette bandukoló, bajszos, szakállas, kissé ólábú bácsikáról pedig erősen feltételeztem, hogy csakis Márton Józsi bácsi lehet, a jó húsz évvel ezelőtti „neves”sintér. Marika néni arca rögtön felderült, amikor meglátott, és be is mutatott Józsi bácsinak, aki kedélyesen üdvözölt, és ízes modorában bizonygatta, hogy mindenképp kézre kerítjük a „feltételezhetően kóbor ebet, mely közveszélyt okoz” (ez biztosan valami sintér szaknyelv).

 

Mókás volt, ahogyan a két kis öreg egymás mellett bandukolt tovább, néha-néha egymáshoz ért a válluk, és látszott, hogy fürkésző tekintetük árulkodó nyomokat, vagy egyenesen a „vadat” keresi. Mikor pár méterre eltávolodtak, Józsi bácsi visszafordult.

 

- Eszter! – szólított a nevemen, és bajúszának két vége viccesen táncolt szája felett.

- Tessék Józsi bácsi?!

- Hol történt az incidens?

- Mindjárt megmutatom – és a bácsika rendkívüli komolysága megmelengette a szívemet, hogy alig tudtam elnyomni mosolyomat.

 

Elvezettem a két öreget a tetthelyre, ahol Józsi bácsi, mint egy helyszínelő felmérte a terepet, megvizsgálta a nyomokat, jött ment, látszott, hogy agytekervényei dolgoznak, magában lejátsza a történteket. Aztán simogatni kezdte deresedő szakállát, tett még pár lépést, és megállt töprengeni. Hosszú, szürke nadrágjának zsebébe süllyesztette bal kezét, és kedves nagypapa arca gondterhelten eltorzult, majd lehajolt, és letépett egy ágat a közeli bokorról. Nem tudtam, mire volt ez jó, nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Csak amikor megindult vele felém és Marika néni felé, akkor láttam meg, hogy a tüskés ágon egy szőrcsomó díszelgett, mint első számú bizonyíték, DNS, melyet a tettes a helyszínen hagyott. Mert Csufi ugye tetőtől talpig fekete, egy szénbányában sem lenne feltűnő jelenség, viszont a talált szőrcsomó vörösesbarna színű, ami Goldenre sem jellemző, hiszen az ő bundája világosabb. Józsi bácsi diadalittasan nézegette a minden kétséget kizáróan az idegen kutyától származó szőrmintát, és lopva figyelte az én reakciómat is.

 

- Na Mariskám, elégedett vagy?! – és dagadó mellel állt meg fiatalkori kedvese oldalán.

- Hát, azért ez még nem az egész kutya! – méltatlankodott a nénike.

 

De olyan komolyan viselkedett a két kis öreg, hogy nem bírtam türtőztetni a nevetést, és elkezdtem kuncogni. Erre ők is elmosolyodtak, szerencsére nem vették zokon, hogy kinevettem kis civódásukat. Józsi bácsi újra szakállába túrt, és kissé ráncolta a homlokát.

 

- Ne aggódj Esztikém, elkapjuk a grabancát! – biztatott a nyugdíjazott sintér.

- Biztos vagyok benne – de talán nem csengett valami magabiztosan a hangom, mert a bácsika egy pillanatra rám emelte tekintetét.

- Benned van minden bizodalmunk Józsi! Ne hagyj cserben! – mondta Mariska néni, és közben barátja vállára tette az egyik kezét.

- Nem – rázta őszülő fejét a kisöreg, hogy két pödrött bajsza is virgoncan beleremegett – olyat sosem tennék.

Aztán kibontakozott a néni fogásából, és mókás kis ólábaival nagyokat lépdelt, elérte újra a letaposott, összekócolt részét a parknak, ahol Csufit helybenhagyta a dög. Megállt, pár percig vizsgálódott, lehajolt, beleszimatolt a levegőbe, akárcsak egy vérbeli vadászkopó, aztán nagyokat szökkenve elindult a fák közé.

 

- Józsi bácsi szagot fogott! – vigyorodott el Marika néni, és két kis, csillogó szemét rám emelte, aztán újra az ugrabugráló öregurat figyelte.

 

Én nem szóltam semmit, inkább felettébb viccesnek találtam a jelenetet, és nem pedig biztatónak. Magamban újfent mosolyogtam, mert szórakoztató volt számomra a két idős ember igyekezete, de nagyon kedvesnek is találtam, még ha esetleg nem is lesz sikeres a „nyomozás”, akkor is. Marika nénivel követni kezdtük Józsi bácsit, de Csufi totyogása miatt elég lassan haladtunk.

 

- Elsőrangú nyomolvasó! Párját ritkítja! Nekem elhiheted! – bizonygatta az öreg hölgy.

- Elhiszem.

- Vadászengedélye is volt annak idején!

- Az már valami! – elismerően bólogattam, és közben a karomba vettem a fáradó Csufit.

 - Bizony kislányom! A Bükkbe járt szarvasra lőni, ami nem kis dolog – mesélte – de a vaddisznótól sem ijedt meg.

- Pedig az sem éppen veszélytelen – és kerestem a fák között a kedves öregúr alakját.

- Még hogy nem veszélytelen! – méltatlankodott a néni – rendkívül veszélyes vállalkozás!

 

Nem vitatkoztam állításának igazával, annál is inkább, mert valóban így van. Közben pedig odaértünk Józsi bácsihoz, aki szakállát dörzsölgette, és a fák közé nézett elgondolkodva. Én letettem Csufit a földre, és Marika nénivel türelmesen vártuk, hogy most mi következik. A bácsika megfordult, odalépett Csufihoz, leguggolt, elkezdte simogatni.

 

- Cimbora, nyomon vagyunk! – súgta a kutya fülébe biztatóan, majd felállt – arra ment a tettes, és a lakótelep irányába mutatott.

 

Én elkerekedett szemmel néztem a telep házait. Nem tudtam, hogy mire véljem a dolgot, milyen következtetést vonjak le ebből. Hiszen ez sem bizonyít semmit…

 

- A kutya jól táplált volt? – szegezte nekem a kérdést.

- A farkaskutya? – értetlenkedtem.

- Hát persze, hogy a farkaskutya.

- Azt hiszem, igen.

- Sejtettem, mert a nyomok is erről árulkodnak. Nem egy lesoványodott kóbor ebbel állunk szemben, ez egy jól tartott kutya, amelynek gazdája van.

 

Marika nénivel összenéztünk, aztán Csufira fordítottam tekintetem. Egy rejtélyes érzés annyira hatalmába kerített, hogy a hideg futkosott a hátamon. Kinek a kutyája? Elkapjuk? Hogyan bizonyítjuk rá? Megtámad újra valakit?

Láttam, hogy Marika néni is hasonló kérdéseket vet fel magában, viszont a kis nyomozónkon nem látszott bizonytalanság, megpödörte bajszát, és megindult abba az irányba, melyet az előbb nekünk mutatott. Mi türelmesen vártunk, toporogtunk pár percig, latolgattuk az eshetőségeket, Csufit gyomroztuk. Kisvártatva azonban Józsi bácsi csalódottan jött vissza, mert elvesztette a nyomot azon a „fránya flaszteren”. A betonfelület nem csodálom, hogy nem könnyíti meg a dolgát a nyomkeresőnknek, és sajnos az eset óta bizony majdnem 24 óra telt el. Még csoda, hogy ennyire jutottunk.

 

- Nem adom fel kislányom! – mondta Józsibá, és biztatólag megfogta a bal vállamat – minden nap lejövök a parkba, amíg el nem kapom a ragadozót, aki ezt tette Csufi kutyáddal!