'09. 07. 22. 10:10 - Kutyabaja van!

Bea figyelmeztetése ellenére nem bírtam magammal, folyton Ádámon járt az eszem, pedig van bajom elég, nem kéne még őt is a nyakamba vennem. A munkahelykeresésről ne is beszéljünk... Jövő héten újabb interjú. Már nem fűzök hozzá annyi reményt, mint eleinte, de jelenleg valahogy nem is igazán tudok koncentrálni erre az egész állás ügyre. Most nem! Ezek az érzelmes, fiús, kutyasétáltatós délutánok elveszik az eszemet. Jöhetne már Attila, és sétáltathatná Csufit! Bár, ha őszinte akarok lenni magamhoz (és miért hazudnék pont saját magamnak?), akkor be kell vallanom, hogy nagyon bánnám, ha a kutyasétáltatás "terhétől" most megszabadítana az öcsém. Pontosan a parkban való sétára vágyok egész nap, annak ellenére, hogy rengetek titok,  kérdés és nem éppen pozitív múltbéli történetek lengik körbe PéZsét, a pszichológiai kórtörténetéről már nem is beszélve.

Attila amúgy jól van. Szuper időt fogtak ki. Pár nap múlva már itthon is lesznek. Most nem várom annyira. Pedig lehet, hogy jobban tenném, ha nem járnék a gesztenyefához esténként…

Tudom, hogy lökött vagyok, de délután elhúztam az időt (bevallom nem éppen véletlenül), aztán nem tudtam, mit tegyek, de végül Csufi döntött, mert 8 előtt öt perccel ott toporzékolt a bejárati ajtónál, és szűkölt. Anya meg is kérdezte, hogy miért ilyen későn viszem le mindig azt a szerencsétlen kutyát. Én meg elütöttem a dolgot azzal, hogy ilyenkor kevesen vannak lent, és nem akaszkodik össze minden szomszéd kutyával (na nem verekedés szinten, csak barátságból, de ez a mániája).

Szóval ott voltunk a parkban, és valami belső erőtől vezérelve egyenesen a gesztenyefa alá lépdeltem, éreztem, hogy arcomba fut a vér, bizseregtem egész testemben, nagyon izgultam, de egyáltalán nem féltem az Ádámmal való találkozástól. Elengedtem Csufit, had' szaglásszon (és pisiljen) körbe minden fát, ami minden nap egy rituálé számára. Odaértem a megbeszélt helyre, de nem állt ott senki. Megnéztem az órát a mobilomon, kereken nyolc órát mutatott. Gondoltam, ha nem is hajszálpontosan, de majdcsak megérkezik.
Telt-múlt az idő, de csak nem jött PéZsé. Már Csufinak dobálgattam egy fadarabot, meg a labdáját is (de azt rendszerint nem hozza vissza, hanem elkezdi rágicsálni), végül sétálni kezdtünk a parkban. Nem tudtam megkönnyebbüljek-e, vagy nehezteljek PéZsére, aki barátok közt is átejtett.

Ahogy ezen morfondíroztam, hallottam, hogy valaki halk, de határozott hangon a nevemen szólít egész közelről a hátam mögött.

- Eszter!

Olyan hirtelen történt mindez, hogy megijedtem, és ugrottam egyet nagy izgalmamban. Ahogy megfordultam, láttam, hogy PéZsé az. Ekkor sem nyugodtam meg, inkább kirázott a hideg, megborzongtam. Egyre csak Bea szavai jártak az eszemben: "pszichiátrián volt fél évig, ezért maradt ki az egyetemről". A torkomra fagyott a szó, álltam ott kővé dermedve, és néztem Ádám arcát a naplemente fényénél.

- Mi a baj? Megijesztettelek? - mosolyodott el.

Ezt olyan kedvesen és huncutul kérdezte meg, hogy minden félelmem eloszlott, és újra megnyugodtam, biztonságban éreztem magam mellette, bármilyen furcsa is.

- Bocs, nem akartam rádijeszteni - szabadkozott.

- Semmi baj! - és egy hetyke karlendítéssel nyomatékosítottam szavaimat.

- Nem tudtam hamarabb jönni.

- Mi sem voltunk itt Csufival nyolcra - füllentettem, bár magam sem tudtam, miért volt erre szükség.

- Akkor jó!

- Miért  nem tudtál jönni, ha megkérdezhetem?

- Ne haragudj, de nem szeretnék erről beszélni - felelte, és magas homlokát összeráncolva tagadólag intett úgy, hogy rakoncátlan, göndör tincsei is beleremegtek a feje búbján.

- Semmi gond! Bocs, hogy ilyen tolakodó voltam - mentegetőztem - nem is tudom, mi ütött belém.

Egyáltalán nem vettem zokon, hogy titkolózott. Bár, amiért nem mondta el késésének okát még inkább furdalta az oldalamat, hogy ugyan miért nem jött nyolcra. Ettől függetlenül kellemesen éreztük magunkat (szerintem ő is), és elkezdtük követni a kutyákat a szokott ösvényen.

 

- Örülök, hogy megismertelek – mosolygott kissé zavartan, és halásznadrágja zsebébe süllyesztette mindkét kezét.

- Én is örülök, hogy találkoztunk – pirultam el, de a szürkület talán elrejtette arcom új színét.

- Tudod, jó valakivel beszélgetni erről-arról. Elég kevés barátom van…

 

Nem teljesen ezt a választ vártam, de kezdetnek ezzel is kibékültem. Tudtam, itt a lehetőség, hogy a múltjáról kérdezősködjek, de valamilyen furcsa érzés visszatartott attól, hogy felfedjem a Beával való ismeretségemet. Így más úton kellett elkezdenem a puhatolózást.

 

- Pedig azt gondolnám, hogy neked sok barátod van, mert nagyon közvetlen vagy – mondtam elgondolkodva.

- Régebben rengeteget bandáztunk a haverokkal. Elmentünk bulizni, ralizni, inni. Tényleg mindent megcsináltunk, amit el tudsz képzelni.

- Igen? Akkor biztosan kiélted magad, ha ennyi mindent kipróbáltál.

- Így is fogalmazhatunk. Kiéltem magam – és furcsán, szomorúan nézett maga elé.

- És miért maradtak el a barátok? Mi változott meg?

- Barátok! – és cinikusan felnevetett – nem nevezném őket igazi barátnak.

- Miért, mi történt? – és akkor azt hittem, hogy valamiféle számomra kielégítő, konkrét választ kapok, de nem így lett.

- Mert, amikor szükségem lett volna a támogatásukra, akkor cserbenhagytak. Csak két igazi barátom maradt, akikre a mai napig számíthatok.

- Lehet, hogy szerettek volna segíteni, csak nem tudták, hogyan tegyék – gondoltam itt Beára, de ekkor sem vallottam be, hogy ismerem egykori osztálytársnőjét.

- Nehogy azt hidd! – nézett rám komolyan és kissé idegesen – tudom, hogy szándékosan kerültek, és nem hívtak sehová. Nem mintha menni akartam volna.

- Mi változott meg? Mégis mibe keveredtél?

- Nem keveredtem én semmibe – nevetett nagyot.

És nagy levegőt vett, hogy folytatja a mondókáját, de akkor nyüszítést, meg acsarkodás hangjait hallottuk a fák közül, és mindketten rohanni kezdtünk, mert azt hittük a két kutya rontott egymásnak (bár ezt nagyon furcsálltuk volna).

Amikor odaértünk, láttuk, hogy Müzli ugat, Csufi pedig egy nagy, idegen farkaskutyával verekszik. Nagyon megijedtem, hirtelen nem tudtam, mi tévő legyek, csak Csufi nevét üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért. Ádámnak már nagyobb volt a lélekjelenléte, és egy vastag botot felkapva egy jó nagyot sózott az ismeretlen kutya hátára, az nyikkant egyet, de nem hagyta abba a verekedést, csak amikor a fejére is lesújtott PéZsé. A németjuhász elviharzott, és otthagyta a sebesült Csufit, aki fel sem tudott állni, csak nyöszörgött, és szép két, két kétségbeesett gombszemét rám emelte. Én rémülten leguggoltam mellé, simogattam okos kis buksiját, és majdnem olyan fájdalmasan, mint az előbb rám a kutya nézett, most én emeltem Ádámra könyörgőn a két szemem. Ő is leguggolt mellém és „megvizsgálta” a kutyát.

 

- Ez a nagy farkaskutya csúnyán elbánt veled – intézte Csufihoz szavait.

 

Szegény tovább nyöszörgött, és látszott rajta, hogy nagy fájdalmai vannak. Úgy éreztem, felelős vagyok a történtekért, hiszen elhanyagoltam Csufit, mert abszolút elfeledkeztem róla, hogy én most hivatalosan őt sétáltatom, és nem PéZsével kavarok. Tanácstalanul vártam, hogy történik valami, hiszen este fél kilenc után legfeljebb valamiféle állatügyeletre vihetném el a kutyát. A baj csak az, hogy kocsi se volt, mert apa pont azzal ment dolgozni éjszakára, meg gőzöm sem volt róla, hogy hol van egy állatkórház a városban.

 

- Semmi vész! – mondta Csufinak, de végül rajtam állapodott meg a tekintete, és tényleg megnyugtató volt, hogy Ádám is velünk van.

 

PéZsé felemelte a szűkölő kutyát, miután mackófelsőjébe jól becsavarta. A kutya nyikkant egyet fájdalmában, de aztán csendesen tűrte, hogy a segítő kezek cipeljék. Ádám megkért, hogy Müzlit kössem vissza a pórázra, majd elindultunk valahová. Kezdetben fogalmam sem volt merre visz az utunk, csak mentem engedelmesen PéZsé mellet, vezettem a szép golden retrievert, és éreztem, hogy potyognak a könnyeim. Csodálkoztam saját magamon, hiszen nem gondoltam volna, hogy így a szívemhez nő a kis kóbor, korcs eb, aki benyüszítette magát otthonunkba.

 

- Hozzátok megyünk? – kérdeztem kissé bután, mikor már összeszedtem magam annyira, hogy megszólaljak.

- Nem, nem – rázta a fejét Ádám – ismerek a közelben egy állatorvost. Pár sarokra lakik, és ott van helyben a magánrendelője is.

- Az nagyon jó lesz – akaratomon kívül elcsuklott a hangom, pedig már nem is sírtam.

- Ne aggódj Eszter! – hallotta ki a félelmet szavaimból, és megtorpanva rámnézett – minden rendben lesz!

- Biztos? Ugye rendbejön Csufi?

- Szerintem nem lesz komoly baja. Pár nap és újra Müzlivel fog szaladgálni a parkban – próbált megnyugtatni, ahogy ott álltunk még mindig a fák alatt.

 

Egy kicsit valóban sikerült pozitívan látnom a dolgokat, miután beszéltünk. Nagyon jól esett Ádám közelsége, és talpraesettsége, amivel a dolgokhoz állt. Mellette én is elhittem, hogy nem történhet baj, Csufi minden maradandó sérülés nélkül felépül, és megint olyan lesz mint „új” korában.
Lassan továbbindultunk, és némán baktattunk egymás mellett az úton. Igyekeztünk, hogy minél hamarabb ellássák Csufit. Néhány járókelő jól megbámult minket, de mi nem törődtünk velük, hiszen kisebb gondunk is nagyobb volt annál, milyen látványt nyújthatunk éppen így a beteg kutyával. Kisvártatva meg is érkeztünk az állatorvoshoz. Nagyon kedves ember Dr. Sóváry Aladár. Egyáltalán nem vette zokon, hogy olyan késői órában zavartuk, sőt. Nagyon szívélyes volt, még Csufi sem ijedt meg tőle, hanem nyugodtan tűrte a vizsgálatot, és az injekciót is. Helyi érzéstelenítés után két helyen összevarrta szegény Csufit a doktor úr, mert nagyon szétnyíltak a sebek. Egy hét múlva kell mennünk varratszedésre. Végezetül egy szép, magas, fehér, műanyag gallérral távozott kiskutyám megmentőjétől. Nálam sajnos egy fitying sem volt, hogy törlesszem a kezelés költségeit. Én balga teljesen elfelejtettem, hogy az állatok orvosi ellátása bizony nem TB által támogatott. De miután Dr. Sóváry közölte mennyivel tartozunk, Ádám szó nélkül vette a tárcáját, és fizetett. Én csak meredten néztem, mi történik, de mivel nem tudtam volna leperkálni a kért összeget, nem szóltam egy szót sem.

Aztán Ádám - most már kissé vérfoltos - mackófelsőjébe újra beletekerte a kimerült, legyengült Csufit, köszönetet mondtunk még egyszer a dokinak, és hazabandukoltunk. Anya teljesen megrémült, amikor az itt is- ott is bekötözött, galléros Csufit meglátta Ádám karjaiban (mert PéZsé ragaszkodott, hogy felhozza egészen a lakásig). Éppen akkor jött ki anya a fürdőszobából, ezért hálóingben üdvözölt minket, és elképedve ismerte fel PéZsét még a cipőszekrényes találkozásunkra visszaemlékezve. Ádám letette Csufit, és jó éjszakát kívánt. El akarta vinni a felsőjét, de anya amikor látta, hogy milyen állapotba került a melegítő, ragaszkodott hozzá, hogy majd mi kimossuk. Azzal Ádám elment, én meg magyarázhattam el, mi történt, és hogy kavarodtam össze újra ezzel a fiúval. Végül mindent töredelmesen bevallottam anyának PéZséről, kivéve a Bea által elmondottakat. Akkor ott teljesen kiment a fejemből, hogy megemlítsem, mert annyira hálás voltam Ádámnak mindenért, hogy csak a jó dolgok jöttek elő. Most kissé lelkiismeret furdalásom van, hiszen anyának mindig mindent elmondhattam, sosem élt vissza a bizalmammal. Nem is értem magamat, miért titkolom az Ádámról szóló negatív beszámolót. Vagyis talán mégis tudom: azt akarom, hogy tökéletes legyen, és más is tökéletesnek lássa. Csak ennek az a veszélye, hogy nem veszek tudomást a hibáiról. De most nem érdekel! Újra segített nekem: megmentette Csufit!