Határvonalon túl
VersTegye fel a kezét, kérem
Kezdetben csak szóljon e versarról, ami zavar, panasz,hús és vér az ész nélkül: nyers...lanyha-tűző erő... kamasz.
Tegye fel a kezét, kérem,aki szerint minden mindegy,az is, kit – még – nem ért szégyen...nem érdekelt senkit, mit tett.
Addig, amíg lesz – csak egy! – kéz,folytatódjon a vers máshogy,ősznek összes szőlője kész!Tagadni kár tényét, márhogy
a holnapnak gyógyszer készül,újbor fogant nyárnak méhén.Völgyek tükrén más-kép(p) kéküla fény, az árny: együtt, békén.
Magyarosan bevált szokás;tudni fontos, nem több, három,az első az igaz szólás...„hazudni? Nem! Semmi áron!”
A második: hangban – mosoly.Más formának sorsa bilincs;saját börtönében fogoly,nincs ajtaján kivisz-kilincs.
A harmadik: Isten, s nóta,cáfolat vagy hálaének;kétezer – sőt, több – év ótaöröm földnek s emberének...
csak kezdetben szólt ez a versarról, ami zavar; panasz!Az én húsom, vérem se' nyers,elhízva visz erőm; kamasz.
Tanulás és bukás utánis azt érzem okkal vagyok,fekszem, kelek, olykor bután...amíg kapok, s amíg adok.
Nem titok, hogy mi az álmom:sebeimet ne köpje légy!Írt életem, s írt halálom,míg az Úr szól: jöjj, velem légy!
Tegye fel a kezét, várom,aki szerint: mindegy minden!Aki szerint élet, álom:felesleges – jövő szinten.
'Ki nem látja: éránk lékes;Istenek és földek folynakát rajta, míg egyszer vége – svégképp az – lesz Napnak, Holdnak...
(Bicske, 2017. szeptember 16.)
Pilla: TUDOD...
Pilla:
TUDOD...
Már nem számolom hányszor kértelek
„egyél, ne csak vedelj!”; nem félsz,
nem reagálsz, csak egy üres tekintet
– érdektelen sóhajjal – az, aki hall, de nem...
pedig, ha beszélni tudna – talán – elmondaná,
mi lehet az, ami miatt szégyen nélkül vállal
valaki áporodott lehelletet, szagot, sziát,
szédülést, és magán kívül mindenki mást
hibáztatást
...
sem én, sem Isten nem kényszerítünk,
s asszisztálunk az öngyilkosságodhoz.
Mert meghalsz. Egyszer nem lesz másnap
... megszűnik a lehetőség kérésre sóhajtani;
csak egy ágy, s rajta te – ha szerencsés vagy – leszel.
Mereven. Hidegen.
Más? Lesz. Például lesz: „pfff! Rohadj is meg”.
Már nem zavar, hogy megint nem ettél.
Nem kérlek, nem kérdezlek.
A szájszagú lakás, a rendetlenség
beszélnek helyetted.
Már nem szólok ma, és az is lehet, hogy holnap se,
csak végignézem, ahogyan önként tetem leszel.
Nem sírok. Kell a könny meggyászolni majd az
utolsó keneted.
Nem mondod, de tudom, hogy tudod:
én leszek az, aki majd papot hív neked;
neked, aki nem evett, csak vedelt.
(Bicske, 2017. január 5.)