Határvonalon túl

Vers
Torpilla3181•  2018. szeptember 22. 08:45

Tegye fel a kezét, kérem



Kezdetben csak szóljon e vers

arról, ami zavar, panasz,

hús és vér az ész nélkül: nyers...

lanyha-tűző erő... kamasz.


Tegye fel a kezét, kérem,

aki szerint minden mindegy,

az is, kit – még – nem ért szégyen...

nem érdekelt senkit, mit tett.


Addig, amíg lesz – csak egy! – kéz,

folytatódjon a vers máshogy,

ősznek összes szőlője kész!

Tagadni kár tényét, márhogy


a holnapnak gyógyszer készül,

újbor fogant nyárnak méhén.

Völgyek tükrén más-kép(p) kékül

a fény, az árny: együtt, békén.


Magyarosan bevált szokás;

tudni fontos, nem több, három,

az első az igaz szólás...

„hazudni? Nem! Semmi áron!”


A második: hangban – mosoly.

Más formának sorsa bilincs;

saját börtönében fogoly,

nincs ajtaján kivisz-kilincs.


A harmadik: Isten, s nóta,

cáfolat vagy hálaének;

kétezer – sőt, több – év óta

öröm földnek s emberének

...


csak kezdetben szólt ez a vers

arról, ami zavar; panasz!

Az én húsom, vérem se' nyers,

elhízva visz erőm; kamasz.


Tanulás és bukás után

is azt érzem okkal vagyok,

fekszem, kelek, olykor bután...

amíg kapok, s amíg adok.


Nem titok, hogy mi az álmom:

sebeimet ne köpje légy!

Írt életem, s írt halálom,

míg az Úr szól: jöjj, velem légy!


Tegye fel a kezét, várom,

aki szerint: mindegy minden!

Aki szerint élet, álom:

felesleges – jövő szinten.


'Ki nem látja: éránk lékes;

Istenek és földek folynak

át rajta, míg egyszer vége – s

végképp az – lesz Napnak, Holdnak...


(Bicske, 2017. szeptember 16.)



Torpilla3181•  2017. január 5. 17:51

Pilla: TUDOD...

Pilla:
TUDOD...


Már nem számolom hányszor kértelek
„egyél, ne csak vedelj!”; nem félsz, 
nem reagálsz, csak egy üres tekintet
– érdektelen sóhajjal – az, aki hall, de nem...
pedig, ha beszélni tudna – talán – elmondaná, 
mi lehet az, ami miatt szégyen nélkül vállal
valaki áporodott lehelletet, szagot, sziát,
szédülést, és magán kívül mindenki mást
hibáztatást

...

sem én, sem Isten nem kényszerítünk,
s asszisztálunk az öngyilkosságodhoz.
Mert meghalsz. Egyszer nem lesz másnap
... megszűnik a lehetőség kérésre sóhajtani; 
csak egy ágy, s rajta te – ha szerencsés vagy – leszel. 
Mereven. Hidegen.
Más? Lesz. Például lesz: „pfff! Rohadj is meg”.


Már nem zavar, hogy megint nem ettél.
Nem kérlek, nem kérdezlek.
A szájszagú lakás, a rendetlenség  
beszélnek helyetted.
Már nem szólok ma, és az is lehet, hogy holnap se,
csak végignézem, ahogyan önként tetem leszel.
Nem sírok. Kell a könny meggyászolni majd az
utolsó keneted.
Nem mondod, de tudom, hogy tudod:
én leszek az, aki majd papot hív neked;
neked, aki nem evett, csak vedelt. 


(Bicske, 2017. január 5.)