határtalan

jagosistvan•  2010. február 15. 15:00

Magam adtam

Magam adtam

 

Kértél s kaptál,

Húst és lelket.

Megharaptál,

Enned kellett.

Magam adtam

Enyhítésre...

 

Kértél s kaptál

Ígéretet,

Kaptam vissza

Ítéletet.

Magam adtam

Enyhítésre...

 

Kérted legyek,

Örök-tiéd.

Éles szemed,

Hasít belém.

Magam adtam

Enyhítésre...

 

Kérted: Ölelj!

Kérted: Altass!

Kérted: Csókolj!

Kértem: Hallgass

Magam adtam

Enyhítésre.

 

2010. február 15.

hétfő 14:56

jagosistvan•  2010. február 10. 14:38

én szíveket tapostam

én szíveken tapostam

 

altattam  valóm

hogy ne láss be mögém

én szíveken tapostam

ezernyi kínon keltem át

csak hogy ember maradjak

öltem ölben nyugvó csecsemőt

otthonom sár mosta temető

sár mosta lélektemető

 

ne nézz szemembe

hagyd úgy a függönyt

én szíveken tapostam

fogammal téptem inas húst

haldoklót és halottat

ástam pusztakézzel körömmel

minden nap egyszerű közönnyel

lélekölő közönnyel

 

én szíveken tapostam

 

2010. február 10.

kedd 14:26

jagosistvan•  2010. február 1. 14:11

Egykoron

Egykoron

 

Egykoron egyek voltunk

Közös szív lüktetett bennünk

Ma már csak vegetálunk

S gyászzenét dúdol felettünk

Az idő

 

Egykoron bennem éltél

Élted örömöm bánatom

Megkönnyezted helyettem

A mérhetetlen fájdalom

Kínjait

 

Egykoron érted éltem

Láncokon óvtad álmaim

Amíg te bilincsbe verve

Menekültél gyémántjaink

Fényein.

jagosistvan•  2010. január 28. 12:25

Még néha félek

Még néha félek

 

Amikor gyerek fejjel

meséket hittem,

s két kezemmel

kantákat vittem,

nem gondoltam

milyen egy érzés,

mikor anyám okozza

a legnagyobb vérzést

szívemben és számban egyaránt.

Nekem ezt hozta titkon a mikulás.

 

Torkon ragadott

a részeg élet.

Anyám képében

jött a végzet.

Apám meg messze

valami kínpadon,

motyogta magában:

Egyedül vagyok.

Én is és akkor mi van?

Adtam én is,

amit nekem adtak.

Pofont, élcet

és akkor mi van?

 

Magamból csak annyit adhatok

amit ősök, belém raktatok.

 

 Azért, nem csak

verést kaptam.

Néha az öledbe,

fejemet hajtva

szipogtam át az éjszakát,

mint kisgyerek,

ki megnyugvást talál.

Pedig már felnőttként

írom soraim.

Egykor volt

fű és kokain.

Nagyon sok dolog az életben.

Tártam az ajtót szélesre,

hogy jobban kilássak

magamon.

Volt úgy hogy megyek,

de döntöttem: Maradok.

Mert amíg hiányzok másnak,

fiamnak, társnak,

a világnak ezzel, igenis tartozom.

 

Láttál már engem meggyötörten.

Nem szégyen az ha összetörtem

minden álmom

és a számon reszketve

tör ki a szó: Sajnálom.

Mert a lényeg

hogy belátom hibám

és ha vitát szül, vádlottá válva

sem teszek lakatot a számra.

Kimondom hát még egyszer:

Sajnálom.

 

 Az igazamért, viszont

harcolok bátran,

még ha éles szálka

is vagyok más szemében.

Mindig belenézek

mindenki szemébe,

mert nem tudhatom

mi rejtőzhet a zakó mellényzsebében.

Talán kés, talán revolver.

Álltam szembe velük nem egyszer.

A reszkető kéz bizonytalan.

Amikor nem számítasz rá,

meghúzza a ravaszt.

 

 Manapság már lenyugodva élek,

de vannak napok

amikor félek

tőled, az italtól,

attól a homályos alaktól,

aki a tükörből

mosolyog rám,

miközben pár

sort vetve,

nyomot hagy

a papír legalján.

 

Még néha félek.

 

2010-01-28

csütörtök  12:08

jagosistvan•  2010. január 15. 15:37

Félelem

Félelem

 

Bennem karók visítanak:

Hegyes nagy karók!

Átdöfve már a szív

A máj,

belekből ömlik a sár.

Bár lehetnék nyugodt

halálosan,

de mégsem.

Lázálom gyötör

éjjeli perceket,

meg nem írott

halálos verseket.

 

Vérzik a szám…

Szavak helyett

mocskot hányok

rád és magamra.

Véres a nyál!

Vajon megpihenek

tavaszra?

Ha nem, nem lesz irgalom.

Savkönnyekkel tele

sírhatom,

majd nézem

ahogy elenyész,

s megszületik a borzalom.

 

2010. január 15.

Péntek  15:35