határtalan
Magam adtam
Magam adtam
Kértél s kaptál,
Húst és lelket.
Megharaptál,
Enned kellett.
Magam adtam
Enyhítésre...
Kértél s kaptál
Ígéretet,
Kaptam vissza
Ítéletet.
Magam adtam
Enyhítésre...
Kérted legyek,
Örök-tiéd.
Éles szemed,
Hasít belém.
Magam adtam
Enyhítésre...
Kérted: Ölelj!
Kérted: Altass!
Kérted: Csókolj!
Kértem: Hallgass
Magam adtam
Enyhítésre.
2010. február 15.
hétfő 14:56
én szíveket tapostam
én szíveken tapostam
altattam valóm
hogy ne láss be mögém
én szíveken tapostam
ezernyi kínon keltem át
csak hogy ember maradjak
öltem ölben nyugvó csecsemőt
otthonom sár mosta temető
sár mosta lélektemető
ne nézz szemembe
hagyd úgy a függönyt
én szíveken tapostam
fogammal téptem inas húst
haldoklót és halottat
ástam pusztakézzel körömmel
minden nap egyszerű közönnyel
lélekölő közönnyel
én szíveken tapostam
2010. február 10.
kedd 14:26
Egykoron
Egykoron
Egykoron egyek voltunk
Közös szív lüktetett bennünk
Ma már csak vegetálunk
S gyászzenét dúdol felettünk
Az idő
Egykoron bennem éltél
Élted örömöm bánatom
Megkönnyezted helyettem
A mérhetetlen fájdalom
Kínjait
Egykoron érted éltem
Láncokon óvtad álmaim
Amíg te bilincsbe verve
Menekültél gyémántjaink
Fényein.
Még néha félek
Még néha félek
Amikor gyerek fejjel
meséket hittem,
s két kezemmel
kantákat vittem,
nem gondoltam
milyen egy érzés,
mikor anyám okozza
a legnagyobb vérzést
szívemben és számban egyaránt.
Nekem ezt hozta titkon a mikulás.
Torkon ragadott
a részeg élet.
Anyám képében
jött a végzet.
Apám meg messze
valami kínpadon,
motyogta magában:
Egyedül vagyok.
Én is és akkor mi van?
Adtam én is,
amit nekem adtak.
Pofont, élcet
és akkor mi van?
Magamból csak annyit adhatok
amit ősök, belém raktatok.
Azért, nem csak
verést kaptam.
Néha az öledbe,
fejemet hajtva
szipogtam át az éjszakát,
mint kisgyerek,
ki megnyugvást talál.
Pedig már felnőttként
írom soraim.
Egykor volt
fű és kokain.
Nagyon sok dolog az életben.
Tártam az ajtót szélesre,
hogy jobban kilássak
magamon.
Volt úgy hogy megyek,
de döntöttem: Maradok.
Mert amíg hiányzok másnak,
fiamnak, társnak,
a világnak ezzel, igenis tartozom.
Láttál már engem meggyötörten.
Nem szégyen az ha összetörtem
minden álmom
és a számon reszketve
tör ki a szó: Sajnálom.
Mert a lényeg
hogy belátom hibám
és ha vitát szül, vádlottá válva
sem teszek lakatot a számra.
Kimondom hát még egyszer:
Sajnálom.
Az igazamért, viszont
harcolok bátran,
még ha éles szálka
is vagyok más szemében.
Mindig belenézek
mindenki szemébe,
mert nem tudhatom
mi rejtőzhet a zakó mellényzsebében.
Talán kés, talán revolver.
Álltam szembe velük nem egyszer.
A reszkető kéz bizonytalan.
Amikor nem számítasz rá,
meghúzza a ravaszt.
Manapság már lenyugodva élek,
de vannak napok
amikor félek
tőled, az italtól,
attól a homályos alaktól,
aki a tükörből
mosolyog rám,
miközben pár
sort vetve,
nyomot hagy
a papír legalján.
Még néha félek.
2010-01-28
csütörtök 12:08
Félelem
Félelem
Bennem karók visítanak:
Hegyes nagy karók!
Átdöfve már a szív
A máj,
belekből ömlik a sár.
Bár lehetnék nyugodt
halálosan,
de mégsem.
Lázálom gyötör
éjjeli perceket,
meg nem írott
halálos verseket.
Vérzik a szám…
Szavak helyett
mocskot hányok
rád és magamra.
Véres a nyál!
Vajon megpihenek
tavaszra?
Ha nem, nem lesz irgalom.
Savkönnyekkel tele
sírhatom,
majd nézem
ahogy elenyész,
s megszületik a borzalom.
2010. január 15.
Péntek 15:35