határtalan

Emlékezz

(Bacsa Ferenc barátomnak)

 

Emlékezz, mennyi szép napra virradtunk

s vártuk, hogy a lány egyszer tán ránk tekint.

Akácba és padokba véstük

legeslegnagyobb álmaink.

 

Emlékezz, hányszor másztuk meg a töltést

hol üsttel teli vízzel, hol dzsekiben,

melyre szegecseket vertünk

titkon és sört ittunk a restiben.

 

Emlékezz a nyári vasárnapokra.

Naplemente utánig dúdoltuk a dalt.

Odaátról hoztalak vissza,

csak hogy te is megments majd.

 

Emlékezz majd, mire kértelek egykor,

- az utam a végtelenbe visz.

Mert ha már nem leszek,

emlékezned kell helyettem is.

 

2011. július 15.

 

péntek 10:07

Talán a kényszer...

 

Talán a kényszer az, mely sorokat írat velem,

miközben verejték fut le homlokomon, hátamon.

Ujjaimban a görcs táncot ropva énekel,

amíg végleg abba nem hagyom.

 

Ez is egy szükség, melynek dallama gyakorta halálos

– így menekülnék a földről, minden elől, feledve

összes besárgult emlékem s venném kabátom

egy zugot keresve a semmiben, magamon csendben nevetve.

 

Én balga hittem, soraimmal utat mutatok a vakoknak,

kinek lábuk olykor félre lép s kezét foghatom

az árváknak, hol villámok cikáznak, szelek tarolnak

s ezáltal lelki szomjam titkon olthatom.

 

Ma már nincsenek vakok és az árvák is találnak anyát,

ha máshol nem, hát azon a nem létező úton,

hol talán csak a kilométerkő érti egykor írt szavát

az elfeledett énnek – sorait magamra gyújtom.

Miért tűnsz oly távolinak…

 

Miért tűnsz oly távolinak amikor

itt pihensz meg megnyúlt árnyékom alatt

és nincs se társadalmi osztály, se kor,

mely felhúzna közénk vasbeton falat.

Szívem csak pár centire ver szívedtől

s míg szemed bogarán a nap rám kacsint,

addig én a balga, csókos álmot sző,

amint ajkaid mint édes nektarin

tapadnak az epekeserű szájra.

Nézlek. Arcodon verseim nyomai

visszavezetnek elfeledett tájra.

Ott szenderegtem titkon tavaszig.

 

Moha lepte márványkeresztek között,

hol az ember, költő többé nem köszön.

Anyám

 

Anyám.

Mily kevésszer mondtam ki e szót.

Szinte sosem hallhatón.

Anyám.

 

Csak vágyaimban élt

hogy rajtad csünghettem.

Nem volt még lánc, mely úgy szakadt volna szét

ahogy te és én.

Fáztam karjaid hiánya által

s parázsnak se éreztem melegét,

csak szemedben később,

ahogy izzón néztél rám

anyám.

 

A nyáron beszéltem apával,

még volt hátra pár hete

- furcsamód emlékezett rád.

Mondta: szép voltál,

s akkor úgy éreztem, pár percig bennem élsz

csendben - nem szóltál.

Legalább csak annyit: szerettelek

és téged is fiam.

Helyetted csak a kórtermi falióra

ketyegett gúnyosan.

Apa se nézett már rám.

Távoli álmokba szállt.

 

Nézd mi lett belőlünk!

Sárga csont és üvöltve gyászoló

gyöngyfüzér-bohóc, kinek

kínjai csak látszatra hűlnek.

Anyám…

Most is csak suttogom neved

a belőled sarjadó fűnek.

 

 

2011. április 14.

Gyalog mentem ebédelni

 

Gyalog mentem ebédelni,

így láthattam megtört arcokat,

Kik még nem ettek ma semmit

Csendben vívtam belső harcomat.

 

Rezignáltan nyúltam zsebbe.

Ott recsegett napi vagyonom.

Az ember vajon mit tehetne?

Az én pénzem, az én falatom.

 

Egész úton törtem magam:

Ugyanaz vagyok mint a többség,

aki a haszonra odakap.

Bennem is létezik az önzés.

 

Az étterem egy pincében van.

Valójában én is süllyedek.

Rendes a tulaj, mindig ráhagy.

E tudattól jobban étkezem.

 

Lementem hát ma is a lépcsőn.

Tálcán kaptam sok ízletes húst.

Ma valahogy csak forgott a számban:

A lélek olykor léleket nyúz.