határtalan

törik a cserép cserepes a száj

Putu

Hatévesen ismertem meg Putut.

Épp anyámat akarta megmászni

amikor rájuk nyitottam. Még fél

évig próbálkozott, amíg anyám

össze nem jött a haverjával. Sok

mindent mutatott nekem a Putu.

Kezdve a kártyatrükköktől, egészen

az obszcén dalokig. A „pinád

szőrét megtekerem” volt a kedvencem.

Talán mélyebb vonzódás ez;

az ősidőkből eredő biztonságérzet.

Putu a maga módján szeretett. Nem

kérdeztem, nem beszéltem, csak voltam.

Egyszer felvette a kedvenc zöldalma színű

gyapjúpulóveremet. Ott szakadt szét rajta.

Putu akkor óriásinak tűnt. Tíz évvel később

valahogy megváltozott minden. A vállamig

érve kapaszkodott belém és úgy énekeltük

az Omegát, mint ha csak az életünk

múlt volna rajta.

„Én elmegyek
Szólt egy kisgyerek
Neked elmondom
Másnak sohasem
Addig megyek
Míg lesz egy kis sziget
Ahol boldog leszek…”

A Putu látens költő.

A maga kényére és az én kedvemre

énekelte s dobolta el a dalait. Fekete

egérszemei és csorba fogai között

tarolt az élet. Majd más.
Putu tíz évig nem ivott.

A sztrók meghúzta a féket. Eltűntek

a feles poharak, a dobolások

és az átköltött dalok. Valami kietlen

helyre húzódhatott vissza minden, ami eddig

ott lakott a hétköznapokban.

A kocsmát azért nem hagyta el.

Cukros vizeken élve nézte irigyen

a többi piás,t miközben pálcát,

bár ha tehette volna, botot tört volna

felettük. Putu tíz évig tetszhalott volt.

Én is hibernáltam magam –

más utak, más város, más szerepek.

Anyámat, öcsémet, meg a mamát eltemettem.

Túl voltam néhány ügyön és dolgon

és már nem vonzódtam a szőrhöz.

Évekkel később hallottam, Putu újra a régi.

Zeng az egész Tabán, ahogy a Botondban

veri az asztaltés üvölti a dalokat.

A minap Vásárhelyen jártam. Úgy voltam vele

lemegyek a régi helyekre. Emlékezni

az élőkkel a holtakra. A némaság közepén

álltam. Bár a dalok még éltek bennem,

azok már nem akartak kijönni.

Aztán csak ott állt. Görnyedten, hatvanon innen

vagy túl. Az idő olykor nem egyformán méri az éveket.

 „Itt ül az idő a nyakamon

kiszalad az út a lábam alól…”

Putu most is szeretett. Éreztem

a hangján, koszos kezén, őszülő haján.

Ittunk pár sört, vertük az asztalt

és együtt toltunk harminchat évet;

„kereslek álmaim peronon

és bezárt ajtók mögött”

2015. október 13.

kedd  15:44

Episztola Jonás Tamáshoz

Vajon mi lehet veled jó barát?

Én toprongyosom jó Jónás Tamás.

Szíved hasadásán beférek e- még,

lesz –e még borunk és szikkadt kenyér,

miként fiaid, isszák –e még szavad?

Minthogy az ember boldog, ha szabad.

A boldogság valóban kék madár?

Vagy talán mégsem – szögesdróthatár.

Ahogy a gyermek gödröt ás.

Úgy teszel te is jó Jónás Tamás.

Egyszer mondtad: lesz idő – s tanítasz.

A vers olykor nem több, mint csonkvigasz.

Szerető, nő, barát, néha férfi.

Lesz olyan ’ki tán sohasem érti

a mibenlét nem a leirt szavak

reménysége, és nem is színdarab.

Ma egy csöves, ki lát és inni kér.

Sörödért cserébe megkér: mesélj

olyan igazt, mint senki más.

Mesélj nekem is jó Jónás Tamás!

Meséld el hogyan higgyek, reméljek,

torkomban rekedt összes eléggel,

tályogos szívem minden levével.

Mi lesz velem ha te is elégel,

ahogy minden, ha belülről koppan,

mint gyermeki zokszó emberi roncsban.

S amikor az az ajtó kitárul,

emberi gonddal lesz ki kiárul.

Hát Valaki legyen, vagy senki más.

Add kezed jó Jónás Tamás!

2015. április 29.

szerda  12:40

A Tiszatájtól 15 rugót kaptam két versemért. Akkor / pillanat, 7 és felet ér egy versem? Hm, az nem is olyan rossz. :)

Őszi anziksz

Csalfa az Ősz

a hűvös hajnalaival.

Végtelen lehetőség

a táj.

Arcunkba szél csap,

esővel verve,

Nedvesen csillog

pihék alatt a szád.

Tócsában állva

szívjuk ki egymásból

a komor hangulatot.

Ami marad az örök harag,

mint az asztalra folyt

gin-tonikok.

Avartól szaglunk.

Illatunk ez a csalfa,

őszi báj.

és amíg mi elmegyünk,

a Nyár irigyen ujjazza magát.

2014. október 4.

szombat  18:59