Memento

A szobák még felfűtetlenül álltak. Az épp csak felépült ház jobbára még szigetelés nélkül fakult kontúrtalan folttá a szürkületben, mi pedig a leginkább szélvédett zugba húzódtunk, az egyetlen szobába, ahol már volt bútor - anyáék franciaágya, nagy takaróval és két párnával. Kicsomagolatlan dobozok egész himalájája tornyosult az előtérben, mellette az iskolatáskám feküdt hanyagul a földre dobva. Az egyetlen szobánkat tehát megpróbáltuk bemelegíteni, hogy az éjszaka ne fagyjunk meg, de a meleg szellemként szökött át a falon, mi pedig végtelenül hálásak voltunk annak a néhány foknak, ami nagy kegyesen bent maradt. Apa még dolgozni volt, így hármasban ücsörögtünk nyakig takarózva az ágyon anyával és az öcsivel. Fáradtak voltunk és éhesek is, de a konyha is igencsak üresen ásítozott, akárcsak a hűtő, ilyenkor kellett nagyot aludni, hogy egy szemhunyás alatt jöjjön a reggel, a friss kenyér és a kávé illata (utóbbinak az íze akkor még néhány évvel odébb volt). Aznap viszont nem tudtunk aludni az izgalomtól, hiszen ez volt az első éjszakánk az új "otthonunkban", amelyet akkor még túlzás lett volna otthonnak nevezni, mert akkor még csak egy emléktelen, hideg tömb volt egy idegen falu szélén. Mégsem volt üres a tér: megtöltötte a sok képzelt esemény, csillogó, reményteli tervek, s többek közt a levegőben lógó nyolcadik születésnapom.

Minden olyan csodálatos volt, izgalmas, a ház egyetlen villanykörtéjének fénye maga a Nap volt akkor, a tizenöt fok harmincnak tűnt, a menzáról menekített, félig-meddig szikkadt zsömlém pedig egyenesen mennyei manna. Az enyémhez hasonlóan ragyogó arccal játszott mellettem a kistestvérem, amikor megcsörrent a telefon. Anya hangja egyből ijedtre váltott, hitelről beszélt és magas kamatról, svájci frankról (ami akkor még nem olyan szópár volt, amitől automatikusan összeugrott volna a gyomrunk) és hideg időjárásról, aztán kiment a szobából a ház elé rágyújtani. Tudtam, hogy veszekednek, vagy ha nem, akkor majd fognak. Mikor visszajött, láttam az arcán a megszokott mosoly mögött valami végtelenül mély szomorúságot, valami olyasmit, hogy "soha nem akartam ide költözni az igazi otthonom biztonságából", de panasz helyett csak leült közénk és átölelt minket. Hirtelen nagyon sötét lett, a torkomban irgalmatlan gombóc nőtt, és kiesett a zsömle a kezemből. Riadtan kapaszkodtam anya pulóverébe. Valami keserű és feszítő érzés lett úrrá a levegőn - a levegőn, ami ezúttal nem tűnt harmincnak, de húsznak se -, és éreztem valamit az arcomon. Egy könnycsepp gördült végig rajta. Nem én sírtam. Nem mertem többet felnézni, tudtam, hogy ezt nem akarom látni, és azt is tudtam, hogy nekem se szabad elkezdeni, mert akkor a "kicsi" is észreveszi és vigasztalhatatlan lesz, mint általában egy óvodás.

Még hosszú napokig nem csomagoltunk ki. Mintha még mindig menni készülnénk, mintha nem érkeztünk volna meg a célunkhoz.

Tizenegy éve költözünk ide, de még mindig van olyan doboz, ami nem nyílt ki. Lassan persze belaktunk minden szobát, minden kis zegzugot, szigeteltünk, festettünk, macskák jöttek-mentek, kert jött-ment, mi is jöttünk-mentünk, és most megint itt ülünk a hálószobában. Ezúttal csak kettesben anyával, de a gombóc ugyanaz, a dobozok is, de bizonyos tekintetben inverz a folyamat. Most ő tartja magát, hogy én sírhassak. A dobozokban ugyanis csak az én dolgaim vannak, a szobám egyre üresebb (és kicsit a szívem is), eddig izgultam, milyen lesz az egyetem, az új város, milyen lesz majd a saját lakás, de pakolás közben leesett a tantusz. Pécstől 380 kilométerre lakom, így haza legközelebb talán karácsonyra jutok.

Mikor nyolc voltam, azt írtam a naplómba, hogy én már nagylány vagyok és egyedül járok a zeneiskolába, magamnak csinálom a reggelit és az esti kakaót, magam ágyazok. Ha még vezetném, most azt írnám, hogy bár egyedül járok-kelek az országban, a háztartás jelentős hányadát is viszem, dolgoztam míg gimibe jártam, mégsem vagyok még elég nagylány. Talán majd pár év múlva. Vagy majd most. Valahol el kell kezdeni...

Most szárnyakat bontok és kirepülök. Anya, nézd!