Memento

MirageProject3•  2017. augusztus 13. 11:42

A szobák még felfűtetlenül álltak. Az épp csak felépült ház jobbára még szigetelés nélkül fakult kontúrtalan folttá a szürkületben, mi pedig a leginkább szélvédett zugba húzódtunk, az egyetlen szobába, ahol már volt bútor - anyáék franciaágya, nagy takaróval és két párnával. Kicsomagolatlan dobozok egész himalájája tornyosult az előtérben, mellette az iskolatáskám feküdt hanyagul a földre dobva. Az egyetlen szobánkat tehát megpróbáltuk bemelegíteni, hogy az éjszaka ne fagyjunk meg, de a meleg szellemként szökött át a falon, mi pedig végtelenül hálásak voltunk annak a néhány foknak, ami nagy kegyesen bent maradt. Apa még dolgozni volt, így hármasban ücsörögtünk nyakig takarózva az ágyon anyával és az öcsivel. Fáradtak voltunk és éhesek is, de a konyha is igencsak üresen ásítozott, akárcsak a hűtő, ilyenkor kellett nagyot aludni, hogy egy szemhunyás alatt jöjjön a reggel, a friss kenyér és a kávé illata (utóbbinak az íze akkor még néhány évvel odébb volt). Aznap viszont nem tudtunk aludni az izgalomtól, hiszen ez volt az első éjszakánk az új "otthonunkban", amelyet akkor még túlzás lett volna otthonnak nevezni, mert akkor még csak egy emléktelen, hideg tömb volt egy idegen falu szélén. Mégsem volt üres a tér: megtöltötte a sok képzelt esemény, csillogó, reményteli tervek, s többek közt a levegőben lógó nyolcadik születésnapom.

Minden olyan csodálatos volt, izgalmas, a ház egyetlen villanykörtéjének fénye maga a Nap volt akkor, a tizenöt fok harmincnak tűnt, a menzáról menekített, félig-meddig szikkadt zsömlém pedig egyenesen mennyei manna. Az enyémhez hasonlóan ragyogó arccal játszott mellettem a kistestvérem, amikor megcsörrent a telefon. Anya hangja egyből ijedtre váltott, hitelről beszélt és magas kamatról, svájci frankról (ami akkor még nem olyan szópár volt, amitől automatikusan összeugrott volna a gyomrunk) és hideg időjárásról, aztán kiment a szobából a ház elé rágyújtani. Tudtam, hogy veszekednek, vagy ha nem, akkor majd fognak. Mikor visszajött, láttam az arcán a megszokott mosoly mögött valami végtelenül mély szomorúságot, valami olyasmit, hogy "soha nem akartam ide költözni az igazi otthonom biztonságából", de panasz helyett csak leült közénk és átölelt minket. Hirtelen nagyon sötét lett, a torkomban irgalmatlan gombóc nőtt, és kiesett a zsömle a kezemből. Riadtan kapaszkodtam anya pulóverébe. Valami keserű és feszítő érzés lett úrrá a levegőn - a levegőn, ami ezúttal nem tűnt harmincnak, de húsznak se -, és éreztem valamit az arcomon. Egy könnycsepp gördült végig rajta. Nem én sírtam. Nem mertem többet felnézni, tudtam, hogy ezt nem akarom látni, és azt is tudtam, hogy nekem se szabad elkezdeni, mert akkor a "kicsi" is észreveszi és vigasztalhatatlan lesz, mint általában egy óvodás.

Még hosszú napokig nem csomagoltunk ki. Mintha még mindig menni készülnénk, mintha nem érkeztünk volna meg a célunkhoz.


Tizenegy éve költözünk ide, de még mindig van olyan doboz, ami nem nyílt ki. Lassan persze belaktunk minden szobát, minden kis zegzugot, szigeteltünk, festettünk, macskák jöttek-mentek, kert jött-ment, mi is jöttünk-mentünk, és most megint itt ülünk a hálószobában. Ezúttal csak kettesben anyával, de a gombóc ugyanaz, a dobozok is, de bizonyos tekintetben inverz a folyamat. Most ő tartja magát, hogy én sírhassak. A dobozokban ugyanis csak az én dolgaim vannak, a szobám egyre üresebb (és kicsit a szívem is), eddig izgultam, milyen lesz az egyetem, az új város, milyen lesz majd a saját lakás, de pakolás közben leesett a tantusz. Pécstől 380 kilométerre lakom, így haza legközelebb talán karácsonyra jutok.


Mikor nyolc voltam, azt írtam a naplómba, hogy én már nagylány vagyok és egyedül járok a zeneiskolába, magamnak csinálom a reggelit és az esti kakaót, magam ágyazok. Ha még vezetném, most azt írnám, hogy bár egyedül járok-kelek az országban, a háztartás jelentős hányadát is viszem, dolgoztam míg gimibe jártam, mégsem vagyok még elég nagylány. Talán majd pár év múlva. Vagy majd most. Valahol el kell kezdeni...


Most szárnyakat bontok és kirepülök. Anya, nézd!

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Rozella2017. augusztus 17. 18:13

Sok szerencsét és sikert kívánok! Vigyázz a szárnyaidra! :)

MirageProject32017. augusztus 17. 18:04

Nagyon köszönöm a biztató szavakat, kedves Voodoo, hihetetlenül jól esnek (most különösen)! Bizony, bizony, Exupéry is megmondta, hogy ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan :)
Most úgy érzem, még sok-sok időre lenne szükségem fényt gyűjteni, de valahol azt súgja valami, hogy már rég megvan, csak neki kéne indulnom... Ki tudja :)
Szombat hajnalban indulok, addigra azért jó volna valami határozottságot magamra erőltetni..

voodoo2017. augusztus 17. 09:09

@MirageProject3: Pécs és az egyetem is szuper lesz (...). A távolság pedig csak üveggolyó... -->> (bocs hogy sajátot hozok, de ez most nagyon Neked szól...)

https://poet.hu/vers/89378

Elrohant öt év, annyira hihetetlen, hogy (bár tagadod még) "közben" felnőttél... A közbent azért tettem idézőjelbe, mert az idő ezen az oldalon valahogy állandónak tűnik, és már 5 évvel ezelőtt is meghökkentően felnőtt gondolatokat osztottál meg itt. Az egyetem (főleg a kollégium) különleges időszak és környezet, sors- és személyiségformáló közeg, én nagyon szerettem. Remélem az új hely(zet), az új barátok inspirálnak majd, és sokat írsz. 1 olvasód biztosan lesz :)) Szeretettel: ѴσσƊσσ

MirageProject32017. augusztus 13. 12:58

Kedves Éva! Az én családomban ilyen örökletes dolog a csavargó vér, folyton úton lennénk, ha tehetnénk, de végül mégis szeretünk hazatérni oda, ahol mind otthon vagyunk. Ilyen szempontból egész biztosan szerencse, ha van, pláne hogy ha egy egész életet végigkísérően konstans otthon :). Az pedig, hogy mennyire része ez a felnövésnek, szerintem teljesen egyén- és körülményfüggő.

Kedves Miki! Bizony szép, így, hogy eszembe jutott, fel is kutattam, jó volt nosztalgiázni kicsit :)

Mikijozsa2017. augusztus 13. 12:33

szép lehet az a napló :)

dreaming582017. augusztus 13. 12:02

Sok sikert hozzá!
Jó volt olvasni.
Én (már nagymamaként) ugyanabban a házban élek, ahova a kórházból hazahoztak...szerencse? ...vagy nem nőttem fel még mindig teljesen???
Viszont két lányom rég kiröppent - kisebbik egészen Londonig - így tudom miről meséltél :)
Szeretettel: Éva

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom