Három évvel később
vasalva vállfán
mikor van itt az ideje elbúcsúzni?
te már nem vagy itt
de az ingek még ott lógnak kimosva
vasalva vállfán
összekuszált kábelek egy dobozban
számlatömbök óraelem nagykabát
semmi nem zavar majd eltűnnek
csak a kávésbögréd fáj a polcon
meg a mélyedés a kanapéban
gyere haza mihamarabb ezt mondtad nekem utoljára
s lásd most itt vagyok
alázattal hajtottam fejet akaratod előtt
láz(álom)
nagy ráérésemben nincs jobb dolgom mint betegnek lennitakaró alatt figyelni a várost ahogy eltorzul a teából szálló gőzben
gondolatban felkelni és rajzolni a párás ablakrade csak fekszem és várom hogy múljon a lázhogy meg tudjak mozdulni és fel tudjalak hívnihiányzik a hangodpedig nem lenne mit mondanunk egymásnakcsak akarom tudni hogy hazamentél a hétvégéremeg hogy izgulsz a vizsgák miattmeg hogy elmondd hogy reménytelen romantikus vagyok mint mindigés hogy ideje volna már felnőnömés hogy elmondhassam hogy sosem voltam gyerekés hogy csitítsuk egymást hogy ne veszekedjünkcsak menjek ki a vasútra és induljak már el hazamert nélkülem semmi nem olyanpedig nincs így de tudod hogy ezt akarom hallanihogy egy kicsit fontosnak hihessem magamés mielőtt elindulnék már itt állnál az ajtómban és meglepődnékés a nyakadba borulhatnék és tudnánk hogy megint hazudunk egymásnakazt hazudjuk hogy szeretjük egymástmert azt hisszük nincs így pedig valójában mégisde aztán felriadokátizzadtam mindenemkihűlt a tea isaz ágyam issosem hívtalak fel végülén is lehetnék ha
ez is én vagyok
a parkban mókust etető öregasszony is ésa darab kenyér amit a galamboknak hajítaszaz esőfelhő amitől nem szabadul a városa szél ami teszkós szatyrot akaszt a Zsolnay-szoborraa mosoly az arcodon tegnapróla lépcsőház illata és a lakáskulcs csörgésea csigalépcső szédülésea hóesés csöndjea pergő zománc a kerítésen és minden kosz ami alászorultaz is amivel azonosulsz és az is amivel nemaz is amitől nem tudsz sírniamitől folyton félszmégis szereted valamiértami a világosban is vakfoltintuíció és magaslati levegőambivalencia és négyes metrónyomtatópatronfolytonos elégedetlenségpenészes kenyérminden vagyok s így semmi isés ha semmiakkor vagyok igazán énMemento
A szobák még felfűtetlenül álltak. Az épp csak felépült ház jobbára még szigetelés nélkül fakult kontúrtalan folttá a szürkületben, mi pedig a leginkább szélvédett zugba húzódtunk, az egyetlen szobába, ahol már volt bútor - anyáék franciaágya, nagy takaróval és két párnával. Kicsomagolatlan dobozok egész himalájája tornyosult az előtérben, mellette az iskolatáskám feküdt hanyagul a földre dobva. Az egyetlen szobánkat tehát megpróbáltuk bemelegíteni, hogy az éjszaka ne fagyjunk meg, de a meleg szellemként szökött át a falon, mi pedig végtelenül hálásak voltunk annak a néhány foknak, ami nagy kegyesen bent maradt. Apa még dolgozni volt, így hármasban ücsörögtünk nyakig takarózva az ágyon anyával és az öcsivel. Fáradtak voltunk és éhesek is, de a konyha is igencsak üresen ásítozott, akárcsak a hűtő, ilyenkor kellett nagyot aludni, hogy egy szemhunyás alatt jöjjön a reggel, a friss kenyér és a kávé illata (utóbbinak az íze akkor még néhány évvel odébb volt). Aznap viszont nem tudtunk aludni az izgalomtól, hiszen ez volt az első éjszakánk az új "otthonunkban", amelyet akkor még túlzás lett volna otthonnak nevezni, mert akkor még csak egy emléktelen, hideg tömb volt egy idegen falu szélén. Mégsem volt üres a tér: megtöltötte a sok képzelt esemény, csillogó, reményteli tervek, s többek közt a levegőben lógó nyolcadik születésnapom.
Minden olyan csodálatos volt, izgalmas, a ház egyetlen villanykörtéjének fénye maga a Nap volt akkor, a tizenöt fok harmincnak tűnt, a menzáról menekített, félig-meddig szikkadt zsömlém pedig egyenesen mennyei manna. Az enyémhez hasonlóan ragyogó arccal játszott mellettem a kistestvérem, amikor megcsörrent a telefon. Anya hangja egyből ijedtre váltott, hitelről beszélt és magas kamatról, svájci frankról (ami akkor még nem olyan szópár volt, amitől automatikusan összeugrott volna a gyomrunk) és hideg időjárásról, aztán kiment a szobából a ház elé rágyújtani. Tudtam, hogy veszekednek, vagy ha nem, akkor majd fognak. Mikor visszajött, láttam az arcán a megszokott mosoly mögött valami végtelenül mély szomorúságot, valami olyasmit, hogy "soha nem akartam ide költözni az igazi otthonom biztonságából", de panasz helyett csak leült közénk és átölelt minket. Hirtelen nagyon sötét lett, a torkomban irgalmatlan gombóc nőtt, és kiesett a zsömle a kezemből. Riadtan kapaszkodtam anya pulóverébe. Valami keserű és feszítő érzés lett úrrá a levegőn - a levegőn, ami ezúttal nem tűnt harmincnak, de húsznak se -, és éreztem valamit az arcomon. Egy könnycsepp gördült végig rajta. Nem én sírtam. Nem mertem többet felnézni, tudtam, hogy ezt nem akarom látni, és azt is tudtam, hogy nekem se szabad elkezdeni, mert akkor a "kicsi" is észreveszi és vigasztalhatatlan lesz, mint általában egy óvodás.Még hosszú napokig nem csomagoltunk ki. Mintha még mindig menni készülnénk, mintha nem érkeztünk volna meg a célunkhoz.Tizenegy éve költözünk ide, de még mindig van olyan doboz, ami nem nyílt ki. Lassan persze belaktunk minden szobát, minden kis zegzugot, szigeteltünk, festettünk, macskák jöttek-mentek, kert jött-ment, mi is jöttünk-mentünk, és most megint itt ülünk a hálószobában. Ezúttal csak kettesben anyával, de a gombóc ugyanaz, a dobozok is, de bizonyos tekintetben inverz a folyamat. Most ő tartja magát, hogy én sírhassak. A dobozokban ugyanis csak az én dolgaim vannak, a szobám egyre üresebb (és kicsit a szívem is), eddig izgultam, milyen lesz az egyetem, az új város, milyen lesz majd a saját lakás, de pakolás közben leesett a tantusz. Pécstől 380 kilométerre lakom, így haza legközelebb talán karácsonyra jutok.
Mikor nyolc voltam, azt írtam a naplómba, hogy én már nagylány vagyok és egyedül járok a zeneiskolába, magamnak csinálom a reggelit és az esti kakaót, magam ágyazok. Ha még vezetném, most azt írnám, hogy bár egyedül járok-kelek az országban, a háztartás jelentős hányadát is viszem, dolgoztam míg gimibe jártam, mégsem vagyok még elég nagylány. Talán majd pár év múlva. Vagy majd most. Valahol el kell kezdeni...
Most szárnyakat bontok és kirepülök. Anya, nézd!