Meghalt valaki - Egy elhunyt rokon emlékére

Az élet rendjébe a halál éppen úgy beletartozik, mint a születés. Már a megszületésünmkkor szinte azt lehet mondani, hogy a halálunk is ,,belénk van kódolva", mert a sejtjeink sem ,,örökéletűek", minthogy mi, magun k sem vagyunk azok. Mégis az a fájdalmas benne, hogy a a megszeretett embert elveszítjük. Pedig valójában mi, valljuk be őszintén, ekkor nem az elhunytat siratjuk, hiszen rajta már ez nem segít, hanem önmagunkat. Önmagunkat, mert csak úgy hazamenni, hogy nincs, aki elénk tegye az ételt, nincs, aki megvesse az ágyunkat, nincs, aki szóljon hozzánk, és nekünk sincs kihez szólnunk, A halál az élet hatodik része a fogamzást tekintve elsőnek. Vannak olyan népek, akik a halált természetes jelenségnek veszik és nem tragikumnak, minthogy az élet szerves része. Olyan szerves része, amely nem mellőzi a bánatot sem az élet pozitív vitele érdekében. Hiszen a halállal ,,csak" a tudatunk szűnik meg, a testünk átalakul és így vesz részt a természet körforgásában. A hívő keresztény ember azt tartja, hogy a lelke felmegy a mennyekbe és ott létezik tovább. Az örök életet magyarázza így, hiszen ebben is benne van az, hogy az élet örök! De valójában a gyászunkat nem a külsőségekben kell kimutatni, az aszkétikus önsanyargatásban, mert ennek valójában semmi értelme sincs! Aki ,,elment" közülünk, aki már nem él, azt az életében kellett volna jobban megbecsülni, illetve rávezetni arra az életútra, amelyen haladva érte volna el a megbecsülést, szeretetet. Mert úgy kell élnünk, hogy szeressünk és szeressenek, tiszteljünk és tiszteljenek! Amikor előttünk látjuk az elhunytat tartalmazó lezárt koporsót a ravatalon, az életútjának szomorúságaiból, és gondjaiból, leküzdve szívünk minden fájdalmát és keservét, tanuljunk mi magunk és a tanulságokat építsük be a mi életünk szebbé és jobbá tételébe, mert csak a jót és a szépet adjuk tovább az utódainknak. Az élet örök, de a rossz tapasztalatokból leszűrt tanulságokkal elesz szép és jó, azaz az élet még szebbé, jobbá tehető a magunk és a környezetünk, valamint az utódaink számára. Szomorú, de elvitathatatlan, megváltoztathatatlan tény, hogy a földi létünk egyszer véget ér. Éppen ezért az nem mindegy, hogy milyen nemzedéket hagyunk magunk után! Olyat, aki csak rossz példát örökölt tőlünk, vagy pedig csak a szépet és a jót ,,viszi" tovább! Ez is jusson eszünkbe az életünk során a gyászkönnyeink csillogása közepette, amidőn szeretett elhunytunkat utolsó útjára kísérjük a végső nyughelyéig  a temetőben.
Halász István
Pestszentlőrinc, 1999. január 07.