Popzenész blogja

Néha megkapom mintegy kritikaként, hogy a verseim igen sokszor negatív/pesszimista hangvételűek, és a verselési formám sem feltétlenül követ semmilyen iskolát, és ha ezen változtatnék, sokkal sikeresebb is lehetnék. Először bántottak ezek a fajta megnyilvánulások, aztán úgy éreztem, hogy ha mindezt feladnám, és a már bevált verselési formulákat koppintva írnám a cukormázas hurráoptimista mézes-szirupos lávcsis verseket, az nagyon nem én lennék. Én így érzem jól magam, ez vagyok én.

Régi álmom/álmunk vált valóra, hiszen létrejött a Kunsági alkotók baráti köre. Ez a közösség hivatott összefogni mindenkit aki a kunságban született, vagy nem itt született de itt lakik, és az ő alkotásaikat közzétenni, legyen az vers, novella, fotó, festmény, zene vagy bármilyen művészeti ág.

Kopott a farmer, kinyúlt a póló,
Valahová még ma tán elérünk,
Szivárvány alatt aranylik egy pub,
Dublin csak ilyen, hát betérünk.
Iszunk hát egy sört, de lehet kettőt,
Atis szólt hozzám: ez nem elég,
Gitárt ragadtunk, zengett az ének,
Kelta punk perzsel, lelkünk megég.
Repül a dallam, repül a korsó,
Bőrdzsekis álom, szabad szerelem,
Szisszen a doboz, habzik a jó sör,
Smaragdzöld ír lelkemet keresem.
Üvölt az ének, teli a torok
Én Kelta papként járok-kelek
Csak még egy whiskey, csak még egy pacsi,
Részeg ír zenészként énekelek.

Pár nap kimaradt, de elég sűrű az életem manapság. Szerdán lett 1 hónapos a kisfiam aki így már a harmadik gyerkőc a családban. Nem semmi érzés, hogy itt van ő is. Amikor csak nézem, vagy a kezemben szuszog olyan, mintha mindig is itt lett volna velünk. Persze lehet mindig is itt volt. Szóval manapság ritkábban írok, vagy töltök fel verseket, és ez főleg ezért van. Meg persze részben azért is, mert olyan nehéznek érzem ezt a világot, olyan élhetetlennek, és ez megbéklyóz, lebénít. Persze küzd az ember ellene, de nem könnyű. Persze ez nem panasz, csak tények halmaza.

Remélem mindenki jól van. 

Puszi-pacsi: Misi

Bágyadtan vette elő az utolsó szál cigarettáját. Szemét összehúzta, és ahogy lángra kapott a gyufa, lassú mozdulatokkal gyújtotta meg a szájában fityegő Camelt. Nézte az messzi napfelkeltét, és nézte maga alatt a várost. 66 emelt mélyen terült el alatta az amit egykor Budapestnek hívtak. Kényelmes mozdulatokkal nyúlt bele a mellette heverő hátizsákba, és komótos mozdulatokkal előhúzott pár megsárgult fényképet. Már amikor gyerek volt, akkor is elavultnak számítottak az efféle dokumentációk, ám ő valahogy ragaszkodott hozzájuk. Megnézte az első képet. Ő volt rajta 5 évesen és az édesanyja, akit nem sokkal a kép készítése után magával vitt egy öngyilkos merénylő politikai robbantása lent a metróban, valahol a Dráva utca környékén. Alig emlékezett rá. Vagyis ez így nem igaz. Egyáltalán nem emlékezett rá. Csak a fényképek őrizték az emlékét egy asszonynak, akit bár az anyjának tudhatott, sok jelentőséggel nem bírt a számára. Szél támadt. És ahogy belekapott a fényképbe, ő elengedte azt. Felröppent a levegőbe, magával cipelvén egy majd 50 évvel ezelőtti nyári délután papíron ragadt pillanatát. Ahogy a tovarebbenő kép után nézett mélyet szívott a cigarettájába és a következő képet vette szemügyre. Ezen már idősebb volt, olyan 10 éves, és valahol Hajdúszoboszlón készülhetett. A képen ő volt és az unokatestvére Gabika, ahogy fagyival a kezükben pózolnak egy medence előtt. A medencében megannyi ember és a napozókon is. Megannyi élet. Szerette az ilyen emlékeket, momentumokat, hiszen hosszan el tudott mélázni azon, vajh mi is lehet most velük? Azokkal a lenyomatokkal melyek a fényképen láthatóak. Idős, fiatal, leány, asszony, férfi és fiú. Éltek, haltak, szenvedtek vagy éppen boldogan, szeretetben hajóztak az élet vizein. Némi gondolkodás után, ezt a képet berejtette a zubbonya felső zsebébe. Hátradőlt, neki a félig leomlott egykori napelem tartónak. Még egy utolsót szippantott a cigiből, és elpöckölte a végtelenbe. Szemét lassan behunyta. Mikor is kezdődött? Olyan 20 éve? Egyszerű felfedezésnek indult, aztán… Ahogy a felkelő nap melegen végigsimított az arcán, ő elaludt. Napok óta ébren volt, kereste a lehetőségét, hogyan is juthatna ide fel, és most hogy itt volt, a szervezete jelezte: pihenned kell. Álmában ismét Hajdúszoboszlón járt a strandon, és minden fagylalt, és napfényízű volt. Kacagott ahogy szaladt a forró napsütötte betonon, és valahol az egyik napozóágyon ott várta az édesapja. Az egyetlen aki biztonságot jelentett számára a világon. Már látta is messziről, ahogy ott ült napbarnítottan, a kezében újsággal és tudta, hogy őt várja. A hangszórókból valami zene szólt, talán az ABBA egyik slágere? Erre már nem jutott ideje, hogy rájöjjön mert két dologra ébredt. Először is arra, hogy fázik, és igen, a nap már nem sütött oda hozzá. Lemenőben volt. Átaludta az egész napot. A másik pedig egy fura zaj volt. Az ajtó felől jött ahol ő is feljutott ide a tetőre. Tompa puffanás hallatszott. Valaki vagy valami megpróbált kijutni ide hozzá. Feltápászkodott. Feltápászkodott az utolsó ember itt Budapesten, mert tudta, ami most kitörni készül, az nem ember. Még csak nem is emberi. Lenézett a mélybe. 66 emeltnyi mélység hívogatta. Mintegy meginvitálta egy utolsó nagy kalandra. Vacillált. Hol az egyre instabilabb ajtót nézte, hol pedig az örvénylő mélységet. Döntött. Zsákját a hátára vette, ám előtte kivette belőle az egyetlen, évek óta rejtegetett hidrobombáját és az ajtóra tapasztotta. Kivárt. Amikor a lény ismét nekirontotta az ajtónak, ő robbantott. Pokoli tűzvész és nyomás keletkezett. A lény millió apró darabra szakadt, az utolsó ember Budapesten pedig kilökődött a város fölé. Bár nem esett neki jól, zuhanás közben nyerítve felröhögött. Nézte maga alatt a füstölgő romos egykori ékszerdobozt majd meghúzta a zsinórt a zsákján. Az ernyő kinyílt őt pedig visszarántotta, és ahogy lágy vitorlázásba kezdett elgondolkodott, hogy az Andrássy út romjai vagy a Lánchíd felé vegye-e az irányt? Az utolsó ember Budapesten még élni akart.