Popzenész blogja

Tegnap este a kéthónapos kisfiamat "kiloptam" az ágyából, de nem azért mert akkor és abban a pillanatban azt jelezte volna, hogy szüksége van rám, hanem azért mert nekem volt szükségem rá. Kiálltam vele az udvarra, a nap már lemenőben volt, a szél is hűsebb talán, én csak álltam behunyt szemmel ő meg a karjaimban szöszmötölt, fejét a nyakamhoz dugta, sípolt, röfögött és beszélt hozzám. Az egész napom nyomasztó fájdalma, fáradtsága feszültsége eltűnt belőlem, felszívódott. Így lett hát önzőségem lelkem és testem gyógyszere egyben. 

Jó lenne egy olyan világban élni, ahol ha kimondom az őszinte véleményemet, nem kell attól félnem, hogy az vagy rám, vagy a családomra visszaüthet a bosszú ezer formájában.

Született egy bírói ítélet, amely engem mint családapát, férjet és embert nem hagy nyugodni. 3 gyermekem van. Mit gondoltak, én vagy bárki ebben az országban mit fog érezni? Nem óhajtok politizálni, messziről kerülöm, ezt enélkül próbálom megközelíteni. De nem értem. Marad a döbbent csönd és az elmélkedés...

Ezen sokat gndolkozok, néha nehezen is tudom megfogalmazni. Aztán eszembe jutott a minap egy emlék. Olyan 13-14 éve írországban Dublinban jártam egy igen jó barátommal, és találkoztunk egy orosz lánnyal. A Temple Bar nevű szórakozónegyedben zenélt és énekelt. Egy szál gitár, hosszú vöröses haj, szoknya, melegítőfelső és sör. Meghallotta, hogy magyarul beszélünk, és tört magyarsággal megszólított minket. Kiderült évekig egy magyar barátja volt, akivel kimentek írországba szerencsét próbálni, ám a srác elhagyta. A lány nem tört össze, elkezdte a verseit megzenésíteni, és mellette munkát keresett. Éjszaka zenélt, saját verseket adott elő saját zenével, nappal dolgozott, mondta megtalálta önmagát. Haza már nem vágyott, mert amit szeretett volna azt elérte: meghallgatták és értették őt az emberek. Talán ez /is/ a szabadság.

Betöltöttem a 42-ik évemet. Mint mindig, most is leültem szembe a 16 éves énemmel és számot vetettem, hogy hol is tartok, mit is értem el az akkori álmaimból, és milyen is lett az általam megálmodott világ. Punk-rock sztár azóta sem lettem ez tény. És pénzem sincs annyi, hogy a társadalmin normáktól 100%-ban elszakadva éljek. Van viszont egy gyönyörű és egészséges családom, amit mindent felülír, ők a legtöbb, a mindenség, ez így pipa. Viszont a megálmodott világ... Évről évre nagyobb és nagyobb bennem a keserűség, a magam módján harcolok persze de az erőm egyre fogy. A verseim talán valóban egyre keserűbbek, a társadalomkritikáim egyre élesebbek. Talán éppen ezért írok egyre kevesebbet és ezért kezdek lassan a fotózás felé fordulni. Talán szubjektívebb képet alkothatok így az engem körülvevő világról. Talán.