gypodor blogja
Szonettkoszorú
KRISTÁLY-JÁTÉK
1. ACHÁT ÉGBOLT
Az Univerzum ott a porszemben.
Az égbolt egy szélfútt csipkeachát:
néhol barna mint egy váll vagy hát,
s kéksége akár a szem ha rebben.
Tüze is van. Éget szemtől szemben
mint a hunyó Nap –félig már odaát:
emide kacsint, de amoda lát-
majd sötétbe hal távoli hegyben.
Közelben a fák, akár a dendritek,
feketén áznak és a színek
lassan összefolynak egy levélre.
A múló idő könnyként felissza
s most mohaachátban látod vissza:
ez a Végtelen kis törmeléke.
2.ARANYBERILL
Ez a végtelen kis törmeléke,
olyan, akár egy izzó szembogár.
Jósként reménysugár mit rád dobál
anélkül, hogy törne benned fénye.
Átitat a nyugalom meg a béke
és nem vagy már egy túlcsordult pohár,
szakadni készülő idegfonál,
mely rémülten figyel nagy terhére..
Mintha átlépnél egy más világba.
másként tekintesz minden hibádra,
s elhiszed: helyére van téve
mindaz, ami benned helyénvaló.
A lehetőség csak üres faló,
a hiány semminek nem a vége.
3.AVENTURINKVARC
A hiány semminek nem a vége,
semmi nincsen csak úgy, véletlenül,
de más. mi kívül és más, mi belül…
s hogy sok a kevés vagy épp elég-e?
Ha nincs harag, az még nem béke,
s csak szerencse, ha a baj elkerül.
Ki dönti el, mi lesz majd legfelül:
a kész egész vagy a törmeléke?
Az aventurin - kék égbolt alatt
bennünk az idő morzsákra szakadt.
A létezés is elvesz: követel
abból, ami nem volt miénk soha,
s ami van, hol zárul annak sora?
Ami lesz, az csak ott kezdődhet el.
4. KRIZOPRÁZ- NYUGALOM
Ami lesz, az csak ott kezdődhet el,
hol a rész hiányolja az Egész-t,
mint akit olthatatlan vágy emészt,
hogy kitöltse, mi kitölthetetlen.
Az ember nem a testétől ember,
hunyt szemmel lelkeddel lelkébe nézz,
hogy szétválaszd a kincset és penészt,
majd kimondd, amit legtöbbünk nem mer.
Mikor kis senki uszít senkiket,
s véled, nincs értelme már semminek,
maradj nyugodt, hogy szemed se rebben,
akkor is, ha lelked már merő seb.
Építsd ujjá magad, még erősebb
kristályként kinőni –egyre szebben!
5. MINT SMARAGDOK ZÖLDJE
Kristályként kinőni- egyre szebben
a kocsonyás ülepű közönyből,
hol annyi kopott varangy dörömböl,
ehhez remény és sok türelem kell.
Újat teremteni a régi rendben:
hinni és könnyezni az örömtől,
s feledni – bár nem vagyunk öröktől-
csak írmagok egy Mindenség- kertben.
A szem tiszta, mint smaragdok zöldje,
ne hagyd , hogy fényét hazugság törje,
mert annak majd gyávaság a vége,
ám kell. ki a csodát viszi véghez,
s mint porszem viszonyul az egészhez:
kitölteni Űrt, mint annak része…
6. OBSZIDIÁSÖTÉTBEN
Kitölteni Űrt, mint annak része:
a mindenségben nem lehet hiány.
Ami magához ránt, holnap kihány,
mert a kezdetnek sunyít a vége.
A lélekben szétárad a béke,
s cél a lényeg, nem a percnyi irány.
Tapogatózunk. Iránytűnk silány,
így vagyunk önmagunk menedéke.
Múlt s jövő –obszidián-sötétben:
fények vagyunk, sorsunkban kimérten
csiszolgatjuk sorsunkat egyénre.
Míg tisztulunk, mint vulkáni üveg,
s mikor fényhez jut kőben az üreg:
megvillanva minden apró fényre…
7.AZ OPÁL HARMÓNIÁJA
Megvillanva minden apró fényre,
s visszatükrözve ezernyi színben ,
amennyi a szivárványban sincsen,
legyél opál- önmagad hát végre !
Hozz magadban harmóniát létre,
mert tudd, tünékeny százszorszép kincsed,
más fénye nélkül veszíted mindet,
akkor hiába borulsz már térdre.
Féltsd, mint titkot, mert könnyen kifakul,
hamis fényben elhagy, váratlanul,
s nem is sejted, hogy te hagytad cserben.
Ám ha meleg fényeid megőrzöd,
segíthetsz másokon, ha győzöd:
irizálva elárvult könnycseppben…
8.TÜRKIZ ÉGBEN
Irizálva elárvult könnycseppben
elrejtőzhet a hatalmas égbolt.
Titkok: jelen, jövő s ami rég volt:
látni szeretnéd, de tovalebben…
Ha hited kevés, lelked megszeppen,
mert egy csaló felhő beárnyékolt,
s elhitted, csillagod csak festeett folt,
pedig érted ragyog és legszebben…
Nyúlnál utána, biztosra vágyva,
reménykedve: talán, mégis, hátha…
Nem foghatod soha a kezedben,
de lényegét azonnal megérted,
ha valahol és éppen teérted
két szempilla riadtan megrebben
9. JÁSPIS HAJNALOK
Két szempilla riadtan rebben,
és felzörgetnek jáspis- hajnalok,
az álom is gyorsan elandalog,
ha gondjaival rád köszön a reggel.
Tegnap végeztél már egy sereggel,
ha magadat most lomhán elhagyod,
az aprókból lesznek majd a nagyok,
s kezdheted a napot már sebbel.
Tán megérted, csak magadban bízhatsz,
s erősebb leszel , ha mást is bíztatsz,
megmutatva: lám, te sohase félsz..
Majd el is hiszed, nemcsak képzeled,
de részletben úgy sunyit végzeted
mintha te lennél benne az egész
10.HEMATIT-SZÍVVEL
Mintha te lennél benne az egész,
egy lettél végre saját magaddal,
reményed száll, akár egy szabad dal,
melyhez a szíved maga a zenész.
Legyen hát gondolatod is merész,
a lényeg tettben van, nem szavakban,
bár szereplő vagy egy szép darabban,
addig jutsz, ameddig magad elérsz.
Hematit-szívvel sérthetetlen vagy,
ha álmod is oly végtelenül nagy,
hogy félelmed végül majd belevész
Bátran nekivágsz a végtelennek,
s végzed majd barnuló képkeretben,
ami szemedben csillog, az penész …
11.HELIOTROP
Ami szemedben csillog, az penész,
hiába véled, hogy jövőbe látsz ,
vakon a sorsoddal sohase játssz,
mert utolsó esélyed is elvész…
Hát dönts bölcsen , ha hallgatsz vagy beszélsz,
célod felhagyod vagy épp belevágsz:
ezért te sem érted, hogy mire vársz?
Nincs benned elég bátorság, se félsz.
Akár vér a szétfutó ereket,
járod az utcákat és tereket,
hol elázott plakát már a jellem.
Riszál és festi magát az erkölcs,
a ki bölcselkedik, az még nem bölcs:
hamis felhőkre festett korszellem.
12.AKVAMARIN-DÉLUTÁN
Hamis égboltra festett korszellem
lopózik beléd , szíved ingatag
lesz, tegnapod is lassan kitagad,
tükörben néz arcod: arcod ellen!
Belefárad, meggörnyed a jellem,
ahogy percről percre múlik a nap,
s csak nyűge van, öröme kimarad:
pillanat csupán, mit néha elcsen.
Megkékül majd benned az alázat,
akvamarin- délután ken mázat
a felhőtlennek hazudott égre:
Békét, nyugalmat kérsz, majd kegyelmet,
s ha elszunyókál kissé figyelmed,
nem tudod meg , hogy mikor van vége.
13.KARNEOL-EST
Nem tudod meg, hogy mikor van vége,
talán hallasz valami röpke neszt,
de nappalok ritmusa nem ereszt,
nem érdekli, a fásult arc ég-e ?
A tűzfalon csorog a Nap vére.
A fák árnyéka aszfalton kereszt,
de kúszik és a messzeségbe veszt
karneol-kontúrokat estére….
Otthon már a holnapod keresgél,
nem érdekli, hogy ma is elestél,
s amire vágysz, nyugalom, béke.
Végig gondolsz mindent zúgó aggyal,
hallod, benned azt súgja egy angyal:
emléked lehet az égbolt éke
14.AMETISZT-ÉJSZAKÁK
Emléked lehet az égbolt éke,
rád borulnak ametiszt-éjszakák
s püspöklila álommal vonja át
homlokod bársonyát s alszol végre.
Álomkristály lesz a napod bére,
belélegzed a remény illatát,
amit önzetlen párnád ad át
pumpáló tüdőd orr- küszöbére
A szobán átúszik a nyugalom
A függönyön ásít az unalom
s lassan már a szempilla sem rebben.
A Mindenség mítoszát meséli.
és a Nagy Kezdést újra megéli
az Univerzum ott a porszemben
15.MESTERSZONETT
Az Univerzum ott a porszemben
ez a Végtelen kis törmeléke,
s a hiány semminek nem a vége:
ami lesz, csak ott kezdődik el.
Kristályként kinőni egyre szebben,
kitölteni az űrt, mint annak éke,
megvillanni minden apró fényre,
irizálva elárvult könnycseppben.
Két szempilla riadtan rebben,
mintha te lennél benne az Egész,
nemcsak egy tünékeny csillagpenész.
Hamis felhőkre festett korszellem:
nem tudod meg, hogy mikor van vége,
emléked lehet az égbolt éke!
(2012)
Néma Csengők
NÉMA CSENGŐK
(Egykori tanítóimra emlékezve)
Az idő cseppkövén
sok emlék átcsorog,
lassan gyűlnek körém
a kopott padsorok…
Rálátok hát arra,
hogy hol volt a helyem,
hol firkáltam falra
titkon a kézjegyem.
Bár azóta a csengő
már végleg elnémult,
s az itt-ott felfeslő
tegnapjainkba hullt.
Hol van, ki bíztatott,
segített a mába,
s a betűkkel rakott,
megkopott kis tábla?
Kitől kérsz tanácsot,
ki ad neked választ,
ha szíved parázsol
vagy kételyed fáraszt?
Ki fogja a kezed,
mint első betűdnél,
a fényre ki vezet,
ha vakon tüdődnél?
Ki segít az útra,
ha mégis letérnél,
ki mutat a kútra,
ha torkodig égnél?
-61-
Hol van, ki szemével
megfékezett téged,
felnőttek szívével
hogyan köszönnéd meg?
Összement azóta
vagy te nőttél nagyra?
Ha megállsz egy szóra,
emléked kutatja!
Adunk annyit tovább,
amennyit ránk hagyott?
Rég elnémult csengők,
ti válaszoljatok!
(1987)
Pátoszok nélkül
ARECIBOI ÜZENET
voodoonak a Meteorsziklába vésett
jelek versére válaszolva
Akár a Kishercegem hosszú sálja
lobognak az űrbe sugárzott bitek,
azt a Valakit arra inspirálja,
hogy elhiggye, nem a Végtelen zizeg.
Talán a választ fénybe fókuszálja,
ez jelként sok galaxison átlibeg,
nem töri meg csillagok milliárdja,
de ki tudja mikor,mit s ki érti meg?
Akár a fényt a vak fekete lyukak,
a mánkat múltba ragadja az idő,
nincs esélye ott már gyáva alkunak,
dimenziók helyén csak a semmi nő.
Valahol lehet hogy mégis megmarad
szép ígéretnek kövünkből egy darab?
Vasszécseny,2014. november 17.
Meghallani a jót
MEGHALLANI A JÓT
A költészet ott kezdődik,ahol
már nem keresed magadban a szót,
vagy aki szívből csak neked dalol,
anyóban a lánykát, lányban az anyót.
A költészet ott kezdődik, ahol
nem kell leírnod, milyen az égbolt,
hisz mindenki fölé egy ég hajol,
csak elhitetni, hogy mindez szép volt.
A költészet ott kezdődik, ahol
üzenetet hordoz minden illat,
és hol a lélek ha űrbe szagol,
minden kétely ott semmivé sikkad.
A költészet ott kezdődik, ahol
a harag az harag, nem csak látszat,
s az igazság nem magában dacol,
mert a törvény kisembert kijátszhat.
A költészet ott kezdődik, ahol
nem hazudik a hitves szerelmet,
valódi hév, mi este átkarol,
és nem úgy viszonzod, mint kegyelmet.
A költészet ott kezdődik, ahol
a versben nem remegnek a szavak,
rag vagy jelző senkit meg nem zsarol
s leírják azt is ,amit nem szabad.
A költészet ott kezdődik, ahol
ha leírsz valamit, az a valód,
s szíved,nyelved mondatot úgy tagol,
hogy abból már meghallani a jót…