Ki ismer magára? (megzenésítve is )

Tudnék élni nélküled?

Tudnék élni nélküled? Beismerő Vallomás by FocusedCapriccio2485 | Suno

https://suno.com/song/442d1759-ed4d-4d0e-9ba6-ec1878a77024

A sunon össze vissza keveri az írást, ezért ide is letöltöm 

Beismerő Vallomás

Mindig az igazit kerestem, és ott volt, ahogy megjöttem. Néha ki is igazít. Mindig azt képzeltem, hogy a szerelem egy ősrobbanással indul. De! Ahelyett most itt ülök és nézem ezt a lényt, ezt a kipattintott csodát, aki minden mozdulatával és minden gondolatával szépséget von körém. Ahogy nézem, egyre inkább érzem, mintha mindig is ismertem volna, amit magában hordoz. Itt ül az asztalnál szerényen. Várja, hogy a múzsa homlokon csókolja keményen.

Néha úgy érzem magam, mint ha egy ásító inas lennék egy siralomházban, vagy egy gályarab. De ha rá gondolok, minden megváltozik. Látom, ahogy ül a széken és gondolkodik. Közben a szeme körül, a finom barázdákon megül a magány. Sosem dicsértem nagy szavakkal. Mi fogott meg mégis benne? Szeretem a szerénységét, bátorságát. Szeretem a hibáit, gyengeségeit, mindent, amit magában hordoz. Egyszerre tűnik csibésznek és bölcsnek, mindig olyan bájosan tökéletes. Kimondatlan szavak nélkül is, mintha a világ minden rezdülése róla szólna. Mindenkit levesz a lábáról. Miért pont én lennék a kivétel? Behálózott, az atomok láncolatával kötött magához. Mi lehet ez a csoda, mi lehet ez a ragaszkodás? Talán az igazi szerelem harmóniája. Hiszen amikor rá gondolok, megszelídül minden. Ő az, aki visszafog a rohanó zajos forgatagtól.

Annyi mindent akartam mondani. Milyen csodálatosnak látom, milyen bájos a bizonytalansága, mennyire türelmes az emberekkel. Mennyire szeretem minden apró hibáját, félelmét, mert azokból áll össze az egész, amiért rajongok. Egyek vagyunk, egy rezgés pulzál közöttünk. Minden gondolatodat, minden mozdulatodat átszövi a rólad szóló emlékem. Milyen gyönyörű minden pillanat, amit veled tölthetek, hiszen olyankor az idő kevésbé kemény. Mi lehet ez a lüktető kötődés? Nem csoda, hiszen azzal szembesültem, hogy a szerelem hálójában vergődők. E megfoghatatlan behálózott érzés láncol magához. Az atomok láncolatával kötődtünk egymáshoz. Ez maga a sejt-elem. Ahogy figyeltem, egy különös bizsergés, talán Ámor nyila hatolt át rajtam. Mintha a sejtek között a sötétben egy sejtés szikrája talált volna arcélen. A szerelem lángja csapott meg, megvilágítva azt az egy személyt, akit oly régről ismertem. Kiteljesedett szerelemfüggőség, központi szerepben. Fellelt az ész, így lett két félből egy egész nagy szerelem.

A máglya már megvolt. Mi gyújtotta lángra? Honnan indult a szikra, hódító útjára? Most tombol a tűz, ropog, pattog. Ebben a tűzben két képlékeny anyag egyesül egymással, két fél egyesül egésszé. Megrezdül az anyag, eközben a szervetlen anyag keveredik a lélekkel. Ez az ötvözet hat ki az időre. Jelenben ható színdarab, múlt ajándéka a jelennek, egy műemlék, amit a jelen folyamatosan lemásol.

Egy kalitkában szárnyalok. E térben vagyok magamban, magammal összezárva. A szerelmem bennem él. Egy törzsvendég vagyok a jelenben, a múlt és a tűz fogságában. És még ebben a pusztító tűzben égve sem tudom elhinni, hogy magamba szerettem. Mivel, a szerelmem tárgya én magam vagyok. "Mert a tükör sohasem hazudik."

2025

őSANYAg