gyermek blogja

A szerelem kopik, a szerelem fog.

Két lábak közt bevált menedékjog,

már előre ápolni ami majd sebesülhet

az egymástól közel menekültet

úgy szeretni, hogy sajnálni ne,

megbukni hozzá más emberekbe,

majd

bejátszani az arcon a csukott szemeket

épp mikor már talán sosem ismer meg

elmondani a neved, minél több dátumod

úgy, hogy közben az övét már nem tudod,

megöregedni, mellette, fölötte

majd elnézni ahogy nem szuszog. Örökre

elismerni egymást a szükségtelen gyászban.

A szerelemben az jó, hogy nincs feltámadásban.

Belőlem egy bántalmazott férfi szól.
Egy visszajátszódó negyvenes.
Apámmá disszidált
egyetlen kisebbségem.
Nézem, ahogy ő eszik
és ő nézi, hogy én nem.
Valami megnyugtat abban
,hogy ennyire jelentősen idegen.
Elmondja néha, hogy az apja
mennyire becsületes ember volt.
Az arca, mint egy levágódó kéz, ilyenkor
egyre kifejezéstelenebbül mutat fel az égre.
Mintha az apja becsületét hagyná meg nekem
tartalékul. Érzelem helyett.
Csillagokat úgy vágni le, mint a disznókat
érzelem helyett - Istenben ez volt.
Bennem meg az van, érzelem helyett
,hogy unalmasan elfojtott verseket írok
apámról meg Istenről. Érzelem helyett
már minden kapható a torkokban.
Mint a leszűrt tej föle alatt
egy egész kiszakadt szűrő,
a szemből úgy szakad ki
minden jó vagy rossz szülő.
Az ember végül negyvenhármas lábakat mosdat
és körülpuszilja őket, míg el, míg eltűnnek.
Mert a bántalmazott férfiak már csak
ilyen megalázni is szorongó lányokat szülnek.

A rossz és a jó magyarok két nemzete van velem.

Mindkettőt utálom és mindkettőt szeretem.

Indentításom hol román, hol fasiszta.

Disznó vicc vagyok. Síráshoz statiszta.

Emelje fel a kezét, aki halt meg már kereszten.

Nem látom, hogy milyen kevesen vagyunk.

Szeretek mindenkit. Persze nem éreztem,

mert nem szeretünk sose. De nagyon akarunk.

Elhiszlek és eltűnsz. Te összevarrott plakát.

Már kétezer éve nem tudunk olvasni.

Kérlek halaszd el az Istent,

és a ma esti vacsorát.

Szeretnék az örömre visszagondolni.

aki sokszor tette szét a lábát
végül már nem érzi, ha szétteszi.
én is igy teszem össze a két kezem
már tíz éve este, kérdezni

nem tudom kit
és nem tudom miért,
de megszerettem, ahogy hallgatunk.
mint idős nő mesél a kiégett tévéhez,
bekapcsolom: elalhatunk.