gyermek blogja

Valami ma se múlik el.Ütésnyi béke a táj,
a rosszra is képtelen állatok
szemébe az ősz belefáj.
Ilyenkor készülnek elhagyni
fiatal anyák a fiaikat.
Valami szép is van a lemondásban
valami szégyentől teljes igaz.

Akad néha egy kis szeretet,
valami bűnözői kétségbeesés,
valami ittmaradva is elveszett
néphagyományni terhelés
, hogy köszönj fiam mindenkinek
mert emberek vagyunk itt mindnyájan.
Mindnyájan itt vagyunk, emberek
az Isten meg egyre csak máshol van.

Hányszor akartam hozzád érkezni

de csak bennlaktam a gyors távozásokban.

Nem is vagy. S mint ilyen  részleges gyámság

eladlak és eladsz sok bérelt titokban.

Olyan ember vagy te Isten

magamat kell szidnom

, hogy kezedről az ütést feltételezzem,

s én olyan ember vagyok

amilyen te Isten,

mindent ami visszaüt meg kell szeretnem.

Tehát vagyunk mint egy emberséges bűntény

melynek helyszínén a fájdalom nem elkiáltott.

Tagadd, hogy én tettem

és én tagadom, hogy te,

csak engedd ne ismerni ezt a világot.

Egyre nehezebb verset írni,

Olyan ez a táj, hogy nem látom egészen.
Mintha egy részeg sírná el magát
minden egyes részen.
Olyan ez a táj, és jól megcsalom
látod? Tavaly megfogadtam nem hagyom el anyámat.
Idén is megfogadtam, csak már tudom ,hogy elfogom.
Az árnyékainkban dokumentált puszi pénz és pofon
mind összetéved a lassú kocsik alatt,
minden velem jön, elütve is halad.
A falu egyik végéből a másikba eltűnni
ez hallgatásom egyetlen gyártásvezetője,
a kékszeszt csak azért is megkóstolni, hinni
itt mindenki csak menekült vagy meg lesz menekülve.
Kiszámolni mire hazajövök, kábé hány öreg hal meg
ezen a tájon. Nem láthatom egészen.
Gyermek vagyok, aki a szüleinek nem köszöni meg
hogy bárhol halok meg, mindig csak itt éltem.