gyermek blogja

Törött ablak alakok

huzatján át 

lélegzek Neked

bolondúlt, csonka

melódiát,

mert szívbillentyűimmel írt 

közel-messzeséged

fény mosolyunk

hevült pennájává égett,

s por lett, szent por

hamu, melynek árja

örök szerelmünk

templomablakát tárja. 

Földön ülni, ülni, ülni,

térdepelni lábak nélkül

nézni, ahogy gyökérré szül

a dobbanás, mi Őt énekli.

Test nélkül, húsomon vág

törött csontok por-szentsége ,

átfullad hős halandóság

mennyes vizek melegébe.

              Álmos élők

hunyorgó zsongása

piros lámpa, sápadt árva

úttesten egy szegény

kiontott imádsága.

Szemben

kocsmaszag, vigyorgó öreg

ki most

kibérelt percei munkása

s ráncai gyarmatai

az idő porszerű

légióinak,

elesett álmai

egyre mélyedő vérszívóinak.

És látom

egy háztömb oldalán

halványan vérzik a beton,

nyolcvankilenc billogja sápad

a mostanra színnel benőtt falon,

mellette

kivágott fák

mint vágások a fiatal női karon,

örökölt gyilkosság érzése fog el

s én hagyom.

Gondolok, ballagok tovább,

hallani e háztömbök

eleven, színpadi zaját

ingovány minden balkon,

a templomok elvesztek

sápadt keresztek némán eveznek

a füstben,

s alattuk az élet szenvedi műsorát

egy kamasz épp szembe köpi

zokogó anyját.

Innen

lassan a tizedikről

látom a hatvanezer fős homályt,

generációk dús növényzete

virágozza a pénznek bálványát.

Nem voltak idők

csak egy-egy tér evezve

játszott az ölelő gömbtengerbe,

s ott volt benne két kezecske

még láthatatlan mosolyodat festegetve.

Nem volt nappal, nem volt este.

Hullámhangok szirtjén áttetszve

nyújtózkodó magzati-végtelen

rúgása hullámzott át e szirteken.

S hirtelen, az a zsinor

az az Isten bogozta

elszakad a szabadakaratba,

s a szakadó zsinor tereket oldva

ablakot váj a szent pillanatba.

Nap vagyunk, melynek nincsen alkonya

most, melledbe bújva lélegzem: "Édesanya!" 

Édesanyámnak:) 

Égtengerből lett magzathab vagyok

belém sírt fénnyel párolgom sötétségem,

akár állat fekhellyé lett festmény angyalok

olyan legtisztább és legszennyebb tűnőségem.