gyermek blogja

A hátamba izzad
ezer csontesésed,
mikor ujjvégeinken
a tapadás
születésünkig téved.

Mozdítatlan a hóban
a tengerek fáradtsága,
mint nemlett babák
bőrében a hajlatok.
Elzáródik a szél
az erdők hangtanába,
felsírnak a téli hajnalok.

A világ a szűk huzatrésen
lopja meg a lélegzésem
a fenyővégek törésével.
Mozdulatlanabbá lettem
egy egész évvel.
Ülök.
A százév falak
már bemérték az árnyékomat
a vakolat alá,
odáig míg dédi hangja
eláll és bezárul
a zöld festékszagba.
Egyedül vagyok
elvégződésig, talán...
egyedül szültem magam
96 haván,
s azóta mozdulok
mint ablakfényt tisztító asszonyok
a gondonterhelt rongyütésben:
úgy szorítom, gyűröm arcom
az ablaknyílódások Istenében.
Bent én ülök,
Kint az est.
Nincs égbolt, csak a plafon.
Benne egy
felnemtámadott Krisztustest
hallgatózik
a reám hulló
épületmunkámon.

Belenő a hófény az ágyvégbe,
s a padló északi űrjébe.
Alszunk ketten, de hiába,
két nyíló állat a homályba.
„Nem szeretlek”- beszéljünk álmunkba.
Hogy voltunk
csak a lepedőnyi csend alattad
gyűrődések szellemfoltjába ájulva.
De szebb ez a halál
mint lesz a holtunk.
Megszüllek később, húsegészben
megszüllek, ahogyan álmodban beszélsz
fogakkal, szájjal, vággyal
vérszegényen.
De addig ne létezz.
Legyen
csak a hófény benövése
arcívem széteső kerületébe
ahogyan álmatlanságomban emlékszem
hogy nincs rólad egyetlen emlékem.

Faggyá izzadt anyatéj
a hó,
azzal a hidegvesztett kutyával
szoptató
az állomásvégen
a kölykei nélkül.
Halálszimbólumok
elmozdulásába kékül
a lábujjvégekbe zuhant
vérnyomatok tánca.
Nem érzem a lábam,
de tudok állni.
Pillantásaimban a látás
mintha fázna.
Csak a péntek esti
hazakellmenni van,
s az állomásszékek
közé fagyott cigányasszony
ásitása.
A vonatzajban a csend
feltámadásnyi,
mint beszédhibás miseszájban
az Ige
elhalad.
S ez elhaladó csendben
emlékszem olvadni
tizenhatévnyi megnemszült
magamat.