gyermek blogja

Olyan rosszul látok

olyan száraz-könnytelenül,

üres lettem, kopott átok

és olyan védtelen, hogy szétmar a hang is.

De engedd, engedd, Hozzád kiáltok!

Hozzád kiáltok! Szabadíts, szabadíts!

Mert elveszni még egyszer...nem!

Ne engedj Te szerető végtelen!

Vagyok most

 

mélyen a nyári fényben

olyan mélyen

,hogy szemem sugárként inog át

a könnyfoltos rebbenésen.

Az ég.

Se felhő, se gondolat, se madár

sebzetlen burkában kéklik a halál

a halál mi nem létezik,

a halál mi nem létezhet,

csak az idő méhnyaka nyil

fehérhajakat egy kopasz fénynek.

Mi addig csak ülünk.

Nézzük az eget, a kék eget

és hallgatjuk 

ahogyan elmesélten elmesélnek

és hogy Valaki közeledőn

egyre minket emleget

egy messzeségnek.

 

 

 

 

 

Boldog vagyok, mert hallottalak

s a hallott Ige, hallás maradt.

Vagyok most eleven fény-tetem

madárszányt feszülő Igéden.

 

Földön ülni, ülni, ülni,

térdepelni lábak nélkül

nézni, ahogy gyökérré szül

a dobbanás, mi Őt énekli.

 

Test nélkül, húsomon vág

törött csontok por-szentsége ,

átfullad hős halandóság

mennyes vizek melegébe.

Égtengerből lett magzathab vagyok

belém sírt fénnyel párolgom sötétségem,

akár állat fekhellyé lett festmény angyalok

olyan legtisztább és legszennyebb tűnőségem.