gyermek blogja
VallásA Feltámadás
Kifut véremből az érrendszer
mint edényből fut ki az édestej,
olyan lefejten és felejtetten
mászik lucsokká a Mennyekben
,hogy összeesem Istenné
mégegyszer.
Tavasz
Ellocsolt hajcsomók
és osonó testjelek
ülik be a templomfényt
tavasz van, esteleg.
Minden ember és állat
egyenlőbb, mert: árva.
Árnyékok és mozgások
mint egy Krisztusarc talánya.
Vonásarcok
Istenem
még
vonásaid figyelem:
sírközök.
Áll betoncsendekben
egy kölyök.
Bőrpucér,
szemeit egyre lecsukja,
önmagáig számol vissza
a mondatlanságba.
Két keze összeér
kulcsolva,
bele ível fejpúpja
a kórházszag paplanba.
De szívét még nem tudod
csak vonásaim figyeled:
állatok.
A leépítész
A világ a szűk huzatrésen
lopja meg a lélegzésem
a fenyővégek törésével.
Mozdulatlanabbá lettem
egy egész évvel.
Ülök.
A százév falak
már bemérték az árnyékomat
a vakolat alá,
odáig míg dédi hangja
eláll és bezárul
a zöld festékszagba.
Egyedül vagyok
elvégződésig, talán...
egyedül szültem magam
96 haván,
s azóta mozdulok
mint ablakfényt tisztító asszonyok
a gondonterhelt rongyütésben:
úgy szorítom, gyűröm arcom
az ablaknyílódások Istenében.
Bent én ülök,
Kint az est.
Nincs égbolt, csak a plafon.
Benne egy
felnemtámadott Krisztustest
hallgatózik
a reám hulló
épületmunkámon.
Mosdótál
Mint mosdóvízből
véletlen kicsurgó
tiszta-szennynek folyása,
egy benemrendezett
éjsötét gyermekszobába:
olyan a Menny,
s benne Isten
ki szüntelen arcmosásba rejti vonását,
néha mosdóvíztükrébe nekünk felejti
fel-le hullámló homlokának
fényszennyes ránctanát.
De a mosdótál
tengelye visszaáll.
A csurgó víz szabálya
átér a szoba falába.
Megáll. Cseppjein széttekint.
S átázik egy gyermek vérnyomásába.