gyermek blogja

A szerelem kopik, a szerelem fog.

Két lábak közt bevált menedékjog,

már előre ápolni ami majd sebesülhet

az egymástól közel menekültet

úgy szeretni, hogy sajnálni ne,

megbukni hozzá más emberekbe,

majd

bejátszani az arcon a csukott szemeket

épp mikor már talán sosem ismer meg

elmondani a neved, minél több dátumod

úgy, hogy közben az övét már nem tudod,

megöregedni, mellette, fölötte

majd elnézni ahogy nem szuszog. Örökre

elismerni egymást a szükségtelen gyászban.

A szerelemben az jó, hogy nincs feltámadásban.

Olyan messze vagy. Néha nem is bánom.

Elmúlik a szerelem, de nem múlik el.

Mintha filmet forgatnék a hajléktalanokról:

hogy meghalsz-e? Nem az. A siker érdekel.

Úgy esik szájádba a szám

mint aszfaltra falun a lovak.

Jószágod vagyok és te a jó gazdám,

még is én kell, hogy elgondozzalak.

Mióta nő lettem, azóta szeretlek.

Míg kislány voltam, rólad álmodtam.

Mint a szobrokról letört nemiszervek:

a szépet, a szégyent csak érted loptam.

a kezed mint egy szétlapított biblia
olvashatatlanul meleg az arcomon.
de elbírom a simogatás súlyát,
pedig jobban esne egy olyan pofon
mely úgy fut le rajtam
mint sokadik nyál a kelyheken.
a gyűlöletig ér fel
a legtisztábbik szerelem.

A kezeidet kérem,
azt a fáradt keménységet
ahogy edényként a csendhez
kulcsolódik. Téged,
az egyetlen fájdalmat
a testemre kímélve.
Tapodott virágokként
ragadunk a dérre.

Mindenhová berendeznélek.
Ahol meghalok, ahol élek.
Mozgalmaid szerkezetén
mint ágyak a vér szép
terpeszén: megállna az idő
s hullna
száz és egyse szoborsorra.
A kisszobák kikerült terén
polcosodó fény és árnyék
vágásaiban elállnék
mint egy unott gyilkos tenyerén.
És ez lenne az élet vége
megszűrt mozgások ebédje,
a zsírosodó álmok után.
Hiába szerettél bután.