gyermek blogja
SzemélyesApám ritkán de szeret
Két bezárt égöv a szemed
és a színét sem látom soha
mert cigizel, és a sűrű konyha
szűkjén a tüdőd kitölti
minden tered és időd.
És különben ennyi.
Ennyit láthatok belőled
Te szent és kopasz dolog.
De néha, hallgatom
ahogyan magadban beszélsz,
tanulom hogyan káromolsz, remélsz.
De van nem veszlek észre,
ülsz mint konyhabútorok része
melyekben se hit, se hanyatló inger.
Könyvet olvasol, a címe "Hitler".
És mégis büdös részegen
mikor kiválsz a bútoréleken
és meggyűlsz mellém
mint bénában a mozdulat
,hogy szótlan kinyilatkoztasd
az édesapám vagy,
megszeretlek. Mindenkinél jobban.
És ölelnélek és ölelnél
ebben a kettőzött titokban. De nem.
Mert ilyen a szíved, hideg és meleg
mint az Istené, ritkán, de szeret.
Ilyenkor
Kezeink szépen és részegen
mint rengések tűnt földrészeken
feledkeznek szorosabbra.
Szeretlek,
aprócska születésünkig visszabontva.
De van, hogy ami ketten vagyunk
nincsen:
ilyenkor szokott létezni az Isten.
Mama
Kezeiből kihullnak
a fáradt tenyérvonalak
az asztal abroszára.
Dioptriáin siető
sűrű párafolt az idő,
ránéz az unokákra.
Felsőajkán ránc dadog
végleg benőtt mosolyok
súgják át tatába.
Az elkésett "Anyák napjára"
Nem voltak idők
csak egy-egy tér evezve
játszott az ölelő gömbtengerbe,
s ott volt benne két kezecske
még láthatatlan mosolyodat festegetve.
Nem volt nappal, nem volt este.
Hullámhangok szirtjén áttetszve
nyújtózkodó magzati-végtelen
rúgása hullámzott át e szirteken.
S hirtelen, az a zsinor
az az Isten bogozta
elszakad a szabadakaratba,
s a szakadó zsinor tereket oldva
ablakot váj a szent pillanatba.
Nap vagyunk, melynek nincsen alkonya
most, melledbe bújva lélegzem: "Édesanya!"
Édesanyámnak:)