gyermek blogja

Utolsó napig és hajszálig
Gyermek-szemmel
Nézni a világot. 

Újra-újra
Megborzaszt az emberi rosszság,
Szepegéssel
Borzalomba fúlva.

Kérded, kérded:
Mért nem vagyunk mind tiszták és jók?
S jön a válasz
S a választ nem érted.

Jön a válasz
S úgy hallgatod, mint riadt gyermek
S reszketsz, mint fa,
Félig-zöld és száraz.

S szólsz: bús kincsem,
Te, szakadatlan, vén gyermekség,
Úgy imádlak:
Egyebem úgysincsen.

Belőlem egy bántalmazott férfi szól.
Egy visszajátszódó negyvenes.
Apámmá disszidált
egyetlen kisebbségem.
Nézem, ahogy ő eszik
és ő nézi, hogy én nem.
Valami megnyugtat abban
,hogy ennyire jelentősen idegen.
Elmondja néha, hogy az apja
mennyire becsületes ember volt.
Az arca, mint egy levágódó kéz, ilyenkor
egyre kifejezéstelenebbül mutat fel az égre.
Mintha az apja becsületét hagyná meg nekem
tartalékul. Érzelem helyett.
Csillagokat úgy vágni le, mint a disznókat
érzelem helyett - Istenben ez volt.
Bennem meg az van, érzelem helyett
,hogy unalmasan elfojtott verseket írok
apámról meg Istenről. Érzelem helyett
már minden kapható a torkokban.
Mint a leszűrt tej föle alatt
egy egész kiszakadt szűrő,
a szemből úgy szakad ki
minden jó vagy rossz szülő.
Az ember végül negyvenhármas lábakat mosdat
és körülpuszilja őket, míg el, míg eltűnnek.
Mert a bántalmazott férfiak már csak
ilyen megalázni is szorongó lányokat szülnek.

meg szabad-e kérdezni a nevedet?
sokat gondolkodtam. nem lehet.
Te férfi vagy, a legszebbik káoszok,
túlfehér bőrödön sok kisleány árny mozog.
Nagy, csendes szemeidben a szín olyan
, hogy folyton figyelem és nincs olyan szín.
De van hasonló szívroham,
van hasonló zöldülés, ha gyermekarcot ér
egy másik gyermektől ütés.
Ezek után nem érdekel ha kidobsz is. Nézd
a szűz, a kurva: szinopszis.
Az ősz: tartósított testmeleg
és én mindenébe beszerettelek.
Ha jó anyát akarsz belőlem
szeresd el önmagad előlem,
nagy csontjaidat utazd át
mintha Apád csontjait utaznád!
és ébredj fel mellettem, hogy örökké
kérdezgethessem a nevedet.
sokat gondolkodtam és lehet:
a halál otthon. két szívszer per méter.
Te vagy nekem a minden, minden
Péter.

Beüvegezlek minden tájba naponta,
mint ócska szentképet az öregágy fölé.
Elnézeget a táj és könnyen lemondva
zuhan össze kölykes sziveink mögé.
Lassan leverekszik a tisztaság a hóba,
mint szegény erőszak csontos parasztarcokon,
és én megtagadom anyám és apám
, hogy a szerelemmel lehessek rokon.

Fejetek belóg az elkésett égbe
és kikiséri a  szineket.
Van este és mindegyikőtök teste
megismétli, hogy nincs meleg.

Megismétli a keresztnevét
olyan boldog, hogy van neki.
De szépre fagytok a télen mind!
Késő van belétek kérezni.

A két lábfejedben, szögek és üveg,
soha cipő, sem tetánuszok.
Kéri a didergés, amit elejt a tömeg
"Ember sem voltam, aki két lábbal fagyott"

Szobrok lesztek, lassult térkopások
hazafik, szentek, foltos Krisztusszáj.
De mosdatlan bőrötök a kivánatos bánat,
Szabadok vagytok, nekem a szabadság csak táj.

európai, az vagyok. Jószag és világos,
felemelkedett a ritmustalan koszban.
Adok egy kis aprót, mert gyermek és cigányos
hogy emlékezhessek, jó ember is voltam.

Te kicsi gyermek! Te lehalkitott angyal,
apád: szobor, anyád: kiolvad a jégben.
És te egyedül játszikálsz a felröhögött faggyal,
ablakokból ismerlek, ahogy kukázol az égben.

Elnézlek, sajnállak, eszek, nem sirok.
Talán megszerettelek. Egyenlő életünk.
De megbánom. Meghalhatsz, tebüdös! és sirok.
Bocsásd meg kisgyermek, hogy igy gyülölhetünk!