gyermek blogja

Anyaföldek petyhüdt melle

ring bele a tejsav csendbe,

 

a pucér bimbó szikkad sebbé

 

kékült köldökránct késel dérré.

 

Zöldhasadt méhnyakon át

 

borzott aborták a fák,

 

mint pofacsontolt Dédanyák

 

fals-kéjén orosz katonák

 

olyan sikoly a világ

 

most.

 

Bordákban megkelt zsoltárt oszt

 

a tövis,

 

haj hullott, mag fullott

 

lánykákban tán az időnk is

 

szétmúlott.

 

 

 

Apám kezének melege

még forratlan csontjaim vezette,

e fenyves atyák árnyredőin...

Hónapos szívem sok emléke.

Mit látok ma, fölriadva

nincsen csend mi meghallgatna,

kéreg orcák mélyén sebzve

első versem sír nevetve.

 Első versem Neked írtam,

 vén öledben, csendes pírban

írtam, s Te írtál velem

gyökérré tagadott történelem.

 Benned láttam csepp hazám

 sosem ismert Nagyapám,

"menj, menj emlékezz!"

de nincs hova!

csonkká lett a lélegzet temploma.