gyermek blogja

Nekem elég, ha látok egy fát
megértem minden erdő hullásának összegét.
Legalább ennyi jutalmam van, mert sem az embereket
sem a kávéházakat, sem pózerségeim épületrendszerét
hordozni és használni nem vagyok okos.
Csak ez a félrenyelős költészet,
a szarral betakart tenyeremnyi föld
egyszeri kivirágzása
ami összefog és megtart
sírásig cselekvéstelennek.
Ez tehát egyetlen helyfoglalásom,
mert egy hónapja itt lakok és nincs buszbérletem se
csak gyors szemezéseim és könyökfilozófiák
és a város középkori téraláfutása
nyelvtől a köldökig.
Nincs honvágyam. 
Én ide megkoszorúzni jöttem csúnyaságom és
kiírni a lelkem. A testemből meg mindegy mi válhat.
A kutyák ugatását menteni meg, 
ne a kutyákat.

Mióta nem félek a férfiaktól

nő se vagyok. Kikeményedtek látomásaim

külön formát kapott minden szívverés

és külön szívet minden pozitúra.

Ebben a gazdag szívtelenségben

- egyre halkabb zenétől betörő ablakok -

állandó kilátásom van a szeretetre.

Tudniillik, a maximum érzéketlenség is eksztázis

tartalmas, sűrű és istenre fogékony hidegség

nem ördögi, nem rossz. Vállalt kiűzettetés

mint mezők vállalják saját felgyújtásukat forró nyarakon.

Mert én nemérteni jöttem és nem is látni át

ég és föld többszörös frusztrációját

csak lankadni a szépet, lassítani magamat

ezt a gyomorból keresztényt, csapvízben halakat.

És lefejeztetni magam minden királynak,

a nyilvános vagdalkozás lepkéi szállnak

ágyról ágyra minden egyes este.

Könnyű az Istennek. Nincs esélye a testre.

Nekem nincs dolgom a Paradicsomban.
Nő vagyok, megtapodott tánc.
A kövekkel egyenlő jelentőségem:
törsz és törsz, és megépül a ház.


Nekem nincs hatalmam a testem felett se
csak adom a zsúfolt aszimmetriát,
és a szemekbe se nézhetek igazán bele
mert nagyon fáj minden amit lát.


Nekem nincs sajnálóm és sajnálatom
csak fehér, mi a színnel nem ismerkedik,
és te, férfi, ki még hozzám se értél
de már leszoptalak rég a szívedig.

Egyre kevesebbtől, egyre boldogabb -

a majdani boldogtalanság praktikája ez.

Most minden találkozás jó halált okoz,

majd minden távolodás karba s kardba tesz.

Én nem igy emlékeztem a részleteimre

inkább sötétben kéne figyelnem magam,

a fény az Isten kényszerképzete

s ő csak ezért egy és mozdithatatlan.

Nem akarok már védekezni se,

szaladjon belém minden ami él,

a tolongó bukás szerkessze a jót,

szeressetek tönkre, ne legyen elég.

De ha van örök Isten, nem könyörögve

szeretnék magamnak egy embert örökre,

lassan ejtsen teherbe, de értse mielőbb:

egymást lerombolnunk kell a teremtés előtt.