Gyereksarok

Bárányfelhős ég alatt

 

Szöszi haján táncol a szél,

ablakomba betekint;

zafír szeme vígan beszél:

jó az idő idekint.

 

Társaival a magas ég

báránykáin mulatnak:

angyalokon az a nyakék

takarosan mutathat...

 

Papa, te is válassz egyet,

mely' figurát szeretnéd?

A kiskutyát, vagy a legyet,

netán tortaszeletkét?

 

Annyi mindent rejt e kékség,

válogathatsz kedvedre...

Ott van mindjárt az a szépség,

illik épp a fejedre.

 

Csupasz bucid fel se tűnne,

betakarná a felhő,

hullámzása meg nem szűnne,

ha borzolná a szellő...

 

Csipkelődik e kisleány,

ajkán pajkos a mosoly;

bociszemmel bámul reám,

szívem szívében fogoly.

 

2019. február 17.

Boldog órák

 

Itt a dömper,

ott a motor,

úgy szól, mint egy

éhes gyomor.

 

Korgó hangon

kerék gurul,

aki lusta,

mind eltunyul.

 

leng a hinta,

rajta gyerek,

csillognak a

boldog szemek.

 

Homok vár a

hűs árnyékban,

dió alatt,

lomb-kvártélyban.

 

Viktor ügyes,

várat épít,

kislányokkal

ékít, szépít.

 

Amott vár a

régi csúszda,

Panka szívét

odahúzta...

 

Óvó néni

és a dadus

szólnak, mint a

paragrafus:

 

Itt az idő,

most van vége,

mindenkire

vár a széke!

 

2019. március 9.

Mókus-mázli

 

Mókus ugrál fönn a fán,

párja is ott van talán...

Ugrabugrál, aztán bujkál,

erre való a platán.

 

Ketten vannak, bizony ám,

milyen fürgék, nézd, anyám!

Egyik seper, másik peder...

Ki ügyesebb? Nagy talány!

 

Kettő ugrál fenn a fán,

arra száll egy nagy madár!

Nosza rajta, ott a pajta –

Hoppon marad a szamár...

 

A két mókus óvatos,

elkapni így most bajos...

Néma talpon járva gallyon,

léptük soha nem zajos.

 

2019. március 3.

Kiszámolós mondóka

 

Kiszámolom,

megálmodom,

és az álom

lesz a párom.

 

Egyet mondok,

kettőt hordok.

Kettő van már,

ugyan, hagyjál!

Három legyen,

hogy levegyem.

Négy a menő,

jöjjön elő!

Öt lesz mindjárt -

Marcsi itt járt.

Hatra vágyom,

ő az álmom.

Hét ha lenne,

elmehetne...

Nyolckor már csak

ágyat lássak,

kilenc előtt

nem kell befőtt!

 

Tízet ha üt,

hasamra süt...

 

Aztán vissza,

a kulissza

rejtekében

szület' Éden...

Nem számolom,

húzom, vonom,

kihagyom, ha

vár a konyha.

Így lesz vége,

nincsen béke,

egykettőre

ülök kőre.

Így már aztán

jön a kaftán.

Engem fog ma

ez a forma,

így nem bánom,

lesz-e párom!

 

Kiszámoltam,

megálmodtam,

de a párom

nem az álom...

 

2019. február 19.

Az ég ajándéka 2.

 

 

              Tikkasztó nyár volt. Már az éjszakák is oly forrók voltak, hogy még a tücsköknek sem volt kedvük ciripelni. Csoda tudja, tán leszáradt róluk a hegedű, vagy csak izzadtak ők is, mint az emberek? Nem tudni, de nem volt ez természetes. Annál is inkább, mert már izzadniuk sem volt mit...

 

A gyerekek napközbeni rajcsúrozása is elmaradt, cserepes ajkakkal sóhajtoztak, néztek egymásra és hang nélkül, esdeklő tekintetekkel mondogatták:

 

              – Vizet! Csak egy pici vizet, anyaaa!

 

S az anyák, apák könnytelen szemükből a keserű tehetetlenség dühe összevegyült a szánalom keservével. Aki meg tudott mozdulni még, az ilyenkor arrébb ment, és az eget fürkészve sóhajtozott...

 

Már több hete nem volt víz, amit ivásra tettek félre, az is már több napja elfogyott; a patak medre repedezetten kínálta az aljára kiült sziket; madarat csak elvétve lehetett látni, ahogy észak felé repült, majd alábucskázott.

 

              – Apu, éjszaka induljunk el abba az erdőbe, amiről meséltél... – nyöszörögte egy 9-10 éves fiúcska.

 

Az apa nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét és mormolni kezdett valamit. A közelében lévők egy idő után felismerték a „Mi atyánk“ szövegét, és csatlakoztak. Lassacskán az egész közösség apraja-nagyja mondta az imát – először csak suttogva, mormolva, majd egyre hangosabban, míg már egész szavalókórus hatását keltve, szinte kiáltozva, szemlehunyva imádkozott a kar, a szomjazó falu.

 

              Mi kell ahhoz, hogy az emberiséget egybekovácsolja? Mi az az erő, az a hatalom, amely még az örök ellenségeskedőket is egy akaratra készteti?...

 

Az ima zengett egyre hangosabban, míg végül egy vékonyka gyerekhang – szinte sikítva – belehasított az emberek fohászába:

 

              – Nézzétek! Nézzéteeek!!!

 

              Összerezzenve követték a kislány tekintetét az égre, és egyszerre hallelujába csapott a kiáltozó ima. Az ég szinte feléig beborult, s már a közelgő eső illatát hozta a feltámadt szél.

 

 

2019. február 23.