Laposka kormos lesz

Laposka kormos lesz

 

 

              Sziasztok Gyerekek! Már megint itt vagyok. Ha emlékeztek még, legutóbb arról meséltem, hogy a gazdám mozdonyfűtő volt. Abban az időben nagyon vidámak voltunk. Mindkettőnk hasa legtöbbször tele volt, ha meg kiürült, hamar megtelt újra. A gazdi szemében sem láttam azokat a csillogó gyöngyöket, amit mostanában. Szóval jól elvoltunk.

 

De egy nap azt vettem észre, hogy eltűnt a mosoly az arcáról, egyre gondterheltebb lett. Ezt a felesége is észrevette, és megkérdezte az okát. Ő először csak hallgatott, vagy azt mondta, hogy nincs semmi baj, de aztán egyszer mégiscsak elmondta az igazságot: felmondtak neki. Nem lehet többé fűtő. Nem csinálhatja már azt, amit annyira szeretett. Azt mondta, holnap be kell mennie a Munkaügyi Központba, hátha „kiközvetítik“ valahová.

 

Én ebből nem értettem semmit, csak lapultam a zsebében csendesen, mozdulni sem mertem, mert éreztem, hogy nagy baj van... Ezután már nem fogom azt a gyönyörűséges zakatolást hallani? Soha többé? Ráadásul a gazdasszony is elsírta magát, és azt kérdezte: “Miből fogunk így élni? Miből veszünk kenyeret?” Én nem szoktam sírni, nem is tudok, de akkor olyat rándultam a félelemtől, hogy még a gazdám is észrevette. „Na tessék – mondta – még a tárcám is kiesik a zsebemből...“ És gyorsan megigazított.

 

              Másnap aztán bementünk a Munkaügyi Központba. Nem láttam ugyan semmit, de hallottam, hogy sok ember van ott, és mind panaszkodott. Csak néha mondta valaki, hogy: „köszönöm, megpróbálom.“ Ezt mondta a gazda is, amikor rákerült a sor.

 

Mikor hazaértünk, a felesége fogadta kíváncsian. A gazdi meg olyan furcsa hangon mondta, mintha örülne, – de én megéreztem, hogy nem örül, mégis azt mondta, – hogy: „Képzeld, továbbra is tűzmester leszek. Csak éppen mások lakásaiban fogom átvizsgálni a tűzhelyeket, meg a kéményeket takarítom majd. Magyarul mondva: kéményseprő lettem.”

 

Na, ez már nekem sok volt... Kémény? Meg seprű? Mindkettőről hallottam már, de együtt a kettőt még soha. Aztán persze, mikor elkísértem a munkába, rájöttem a titokra. Beöltözött egy hasonlóan fekete ruhába, mint a mozdonyon, és a házak kéményeit sepregette valami furcsa seprűvel, ami fel volt tekerve a nyakára. Ha szétbontotta, jó hosszú és egyenes lett. Azzal piszkált bele a kéménybe, és folyton fekete por hullott rá.

 

Tudjátok, én még soha olyan piszkos nem voltam, mint azokban az időkben. Összefogdosott a kormos kezével, mert a zsebkendőjét keresve, hozzám is benyúlt és így jól összekormozott. Ja, és amióta ezt a munkát végezte, nagyon sokat prüszkölt. Azt mondta, allergia. Később már köhögött is. Sajnos hamarosan el kellett mennie az orvoshoz, az pedig eltiltotta ettől a munkától. Ő meg nem értette, hiszen a mozdonyon is por volt... De a doktor bácsi azt mondta: csakhogy onnan a huzat azonnal kivitte a port. Itt viszont egyenesen az orrába száll.

 

Nem volt más választása, újra a Munkaügyi Központba kellett mennünk, az orvosi papírokkal együtt. De bizony akkor már nem volt olyan szerencséje. Nem tudtak neki munkát biztosítani, csak valami segélyt vagy mit. Tudjátok, azóta nagyon megváltozott az életünk. Eleinte nekem tetszett, mert azt hittem, ez csak valami játék. Még a gazdám szomorúságára is azt hittem, hogy csak velem viccel, de lassacskán rá kellett jönnöm, hogy ez bizony „véresen“ komoly, és ha valami csoda nem történik és továbbra sem kap munkát, akkor talán éhen is halhatunk... Szurkoljatok nekünk!

 

              Most elköszönök tőletek. Nem tudom, hogy tudok-e még mesélni nektek... Talán ha lesz munkája a gazdimnak, akkor elmesélem, mit is csinál, hogy alakult a sorsunk. Sziasztok!

 

2018. augusztus 25.