Laposka bemutatja a gőzmozdonyt

Laposka bemutatja a gőzmozdonyt

 

 

              Kedves Gyerekek, eljöttem hozzátok újból. Hiszen megígértem, hogy alkalomadtán megismertetem veletek a gőzmozdonyt, amit az előző mesémben említettem. Itt az alkalom, hogy bemutassalak titeket egymásnak. Tudjátok, mit találtam ki? Nem kell elmennünk sehová. Csak csukjátok be a szemeiteket és hallgassátok a leírásomat. Amit mondok, azt képzeljétek el, és rögtön úgy érzitek majd, mintha a helyszínen lennétek. Én már tapasztaltam ilyet, amikor az anyukám mesélt... :)

 

              Egy alkalommal a gazdám utazni akart. Ez még akkor volt, amikor többször voltam megtöltve pénzzel, mint mostanában. Akkoriban még nem diesel- meg villanyvonatok jártak a síneken, hanem gőzmozdonyok húzták a kocsikat. Tudjátok, abban volt egy kazán, amit szénnel fűtöttek, amitől a víz felforrt és gőzzé alakult. Az így előállított gőz nagy nyomása adta az energiát, erőt ahhoz, hogy menni tudjon, gurulni a síneken, és ily módon elvontatni sok-sok vagont, amiben emberek ültek, vagy esetleg valami más teherrel volt megrakva. Jó volt vele utazni, csak az volt a baj, hogy nagyon füstölt, ezért szennyezte a levegőt, károsította a környezetet.

 

De azért én szerettem utazni, ha a gazdi elvitt magával. És miért ne vitt volna, ha egyszer az utazáshoz pénz kell, azt meg bennem tartotta már akkor is? Nemigen láttam semmit, mert a zsebében vagy a táskájában tartott, de annál többet hallottam!

 

Nagyon szerettem hallgatni a mozdony csühögését, mert amikor a gőznyomás túl nagy volt, akkor a biztonsági szelep kiengedett valamennyit a gőzből, hogy fel ne robbanjon a kazán, és az úgy hangzott, mint amikor a kismacska vagy a sündisznó fúj, csak sokkal hangosabb volt. Meg amikor indult, akkor a dugattyúk hengerébe áramló, majd onnan távozó gőz valami ilyen hangot hallatott: cssss-hu-hu, cssss-hu-hu, és ez egyre gyorsabb tempóban történt, ahogy nőtt a sebességünk.

              A kerekek pedig... Ajaj, azok úgy zakatoltak, mint a gólya kelepelése, csak egy kissé szakaszosabban: ta-ta-ta-ta – ta-ta-ta-ta – ta-ta-ta-ta – ta-ta-ta-ta... Mert a sínek minden toldásánál zökkent egyet a sok kerék, és az ilyen hangokat adott. Néha az emberek kinyitották az ablakokat, és akkor még erősebben hallhattam. Persze ez nem tetszett minden utasnak, mert ha mindkét oldalon kinyitották, akkor huzat lett. Néha szóltak is egymásnak, hogy legalább az egyik oldalon csukják be...

 

Na, de a legérdekesebb a mozdony vezetőfülkéje volt. Egyszer a gazdám fűtőként kapott állást, és egy alkalommal, amikor kiestem a zsebéből – és egy ideig nem vette észre – mindent láttam, és kifigyeltem, hogy mi folyik ott. Egy rövid nyelű lapáttal szenet dobált egy szűk nyíláson át a vöröses-sárgán izzó parázsra. Úgy terítette el a szenet, hogy lehetőleg ne egymásra, hanem egymás mellé kerüljenek, mert úgy tökéletesebben tudott elégni, és nem is füstölt annyira. Amikor eleget dobott a tűzre, becsukta az ajtaját. Ami szén közben elpotyogott, azt visszalapátolta a helyére, hogy valamennyire rend legyen.

 

A mozdonyvezető bácsi pedig mindenféle karokat tologatott hol erre, hol arra, attól föggően, milyen gyorsan akart menni. Az sem mindegy, hogy előre vagy hátra kell menni, mert más-más irányba kell elfordítani őket.

              De tudjátok, mi a legviccesebb? Hogy mind a ketten – de leginkább a gazdám – csupa szénpor volt, még az arcuk is. Úgy néztek ki, mint a kéményseprők. (Ha nem tudjátok, hogy azok mit csinálnak, talán róluk is írok valamikor egy mesét.) De azért kicsit irigyeltem őket, mert ők sokszor kinéztek az ablakon, és így láthatták a gyönyörű tájakat, amiken keresztül vezették a vonatot.

 

              De most elköszönök, mert jön a gazdi, és valahová elmegyünk. Mert ugye tudjátok, hogy mi mindenhová együtt járunk? Sziasztok. Legyetek jók – és kedvesek mindenkivel!

 

2018. augusztus 24.