Az ég ajándéka 2

Az ég ajándéka 2.

 

 

              Tikkasztó nyár volt. Már az éjszakák is oly forrók voltak, hogy még a tücsköknek sem volt kedvük ciripelni. Csoda tudja, tán leszáradt róluk a hegedű, vagy csak izzadtak ők is, mint az emberek? Nem tudni, de nem volt ez természetes. Annál is inkább, mert már izzadniuk sem volt mit...

 

A gyerekek napközbeni rajcsúrozása is elmaradt, cserepes ajkakkal sóhajtoztak, néztek egymásra és hang nélkül, esdeklő tekintetekkel mondogatták:

 

              – Vizet! Csak egy pici vizet, anyaaa!

 

S az anyák, apák könnytelen szemükből a keserű tehetetlenség dühe összevegyült a szánalom keservével. Aki meg tudott mozdulni még, az ilyenkor arrébb ment, és az eget fürkészve sóhajtozott...

 

Már több hete nem volt víz, amit ivásra tettek félre, az is már több napja elfogyott; a patak medre repedezetten kínálta az aljára kiült sziket; madarat csak elvétve lehetett látni, ahogy észak felé repült, majd alábucskázott.

 

              – Apu, éjszaka induljunk el abba az erdőbe, amiről meséltél... – nyöszörögte egy 9-10 éves fiúcska.

 

Az apa nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét és mormolni kezdett valamit. A közelében lévők egy idő után felismerték a „Mi atyánk“ szövegét, és csatlakoztak. Lassacskán az egész közösség apraja-nagyja mondta az imát – először csak suttogva, mormolva, majd egyre hangosabban, míg már egész szavalókórus hatását keltve, szinte kiáltozva, szemlehunyva imádkozott a kar, a szomjazó falu.

 

              Mi kell ahhoz, hogy az emberiséget egybekovácsolja? Mi az az erő, az a hatalom, amely még az örök ellenségeskedőket is egy akaratra készteti?...

 

Az ima zengett egyre hangosabban, míg végül egy vékonyka gyerekhang – szinte sikítva – belehasított az emberek fohászába:

 

              – Nézzétek! Nézzéteeek!!!

 

              Összerezzenve követték a kislány tekintetét az égre, és egyszerre hallelujába csapott a kiáltozó ima. Az ég szinte feléig beborult, s már a közelgő eső illatát hozta a feltámadt szél.

 

 

2019. február 23.