A mesemondó kalandjai

A mesemondó

 

              Most egy mesés mesét fogok mondani egy mesélőről, aki nagyon szerette a gyerekeket. Szeretnétek? Igen? Nos, akkor hát tessék, itt van:

 

Volt egyszer egy mesemondó, aki nem csak írni akarta a meséit, de fel is akarta olvasni a gyerekeknek. Érdekes neve volt, alig merem leírni... Úgy hívták, hogy Papa. Volt egy unokája, az hívta papának, aztán később a szomszédok, az óvodások, sőt, az óvó nénik is így szólították. A papa meg örült neki. Sokszor mondta magában, mosolyogva: no, Papa, most aztán már tegyél ki magadért!

 

              Egyszer éppen kitenni készült magáért, amikor érdekes dolog történt. Ahogy a számítógépe előtt törte a fejét, milyen mesét is írjon, amit aztán felolvashat, megjelent neki egy tündér. Gondolhatjátok, hogy meglepődött! Azt hitte, a szeme káprázik, vagy elment az esze, és most hallucinál, de a tündér megszólította:

 

– Jó napot, Papa!

– Csókolom a kezét, tündérke! – válaszolta kissé bizonytalanul, hiszen nem akart hinni a szemének – Mi járatban van errefelé? Keres valakit?

– Én bizony egy mesemondót keresek. Úgy hallottam, itt találok valakit, aki szeretné mondani is a mesét, nem csak írni. Jó helyen járok? – válaszolt a kis tündér, mintha nem tudná biztosan, hogy akit keres, az éppen a Papa.

– I-i-i-igen… – dadogta Papa, aki teljesen elképedt, hogy ez a kis mesebeli lény mindent tud róla.

– Akkor jó. A mesét három nap múlva, Nevenincs-ország Nevenincs városának Nevenincs óvodájában kell elmesélni, hát igyekezzen!

 

Mire a mesemondó felocsúdott, már teljesen egyedül volt a szobában. Rémülten gondolt vissza a történtekre, azt gondolta, “elmentek otthonról” nála, és az egészet csak képzelte vagy álmodta, de ahogy körülnézett, a billentyűzeten megpillantott egy picinyke aranyhajszálat. Épp ilyen haj borította a kis tündér fejecskéjét is… – Csak nem álom volt hát! – gondolta.

 

Ezen felbuzdulva nekilátott a gépelésnek, és hamarosan olyan mesét kerekített, amilyet még ő sem hallott, nemhogy a gyerekek! Azonnal nekilátott csomagolni, hogy minden készen legyen az útra. Már mindkét bőröndje tele volt, ő maga szépen fel volt öltözve ünnepi ruhájába – amit már az elhatározása után azonnal megvett, hogy abban mehessen egyszer mesélni – amikor eszébe jutott, hogy azt sem tudja, hol van Nevenincs-ország. – Hú, a kutya meg a mája… Most aztán hogy induljak el?

 

Rövid gondolkodás után újra leült a számítógépéhez és a keresőbe begépelte: Nevenincs – és a többi már nem is kellett, mert azonnal megjelent a keresett ország neve, a városok nevei, sőt, az ország egyetlen óvodájának a neve is. Fénykép is volt róla, a bejáratán a felirattal: Nevenincs óvoda. Ahogy jobban megvizsgálta, egy apró betűs szöveget is felfedezett alatta: “Szeretettel várjuk Papát, a legjobb mesemondót.”

 

– Ez már igen! – kiáltotta, csodálkozva, hogy van, ahol tudnak róla és így megtisztelik, pedig ő még nem is sejti, fel tudja-e olvasni a saját meséjét, hiszen még sosem próbálta, legalábbis gyerekek előtt nem. – Micsoda hírverést végzett ez a csodálatos tündér! Bárcsak a mecénásom (pártfogóm) lenne! – sóhajtotta még, és láss csodát, mintegy varázsszóra, előtte termett a kis tündér.

– Legyen ahogy kívánod. – mondta csendesen. – Látom, komolyan vetted amit mondtam, és nem csak megírtad a mesét, de az útra is elkészültél. Én meg közben megvettem az űrtaposókat.

– Hótaposót akartál mondani, ugye? Talán az északi sarkra megyünk? – kérdezte ijedten Papa.

– Nem. Űrtaposó. Nem messzire megyünk, csak ide, a Hold másik oldalára. Nem nagy ügy, egykettőre ott leszünk.

 

A híres mesemondó erre olyan fehér lett, hogy a sarki hó is megirigyelte volna. Nem tudott megszólalni, csak tátogott, fújtatott és – elájult. Olyannyira, hogy még a tündér se tudta felébreszteni, kénytelen volt elővenni a varázspálcáját. Azzal egy jó nagyot ütött a fenekére és azt mondta: – Felkelni, te hétalvó! Vár reánk a rétszabó. Hétrét görnyedhetsz a talpon, óvodások hangját hallom! – S láss csodát, minden csomagjukkal együtt az űrben találták magukat, lábukon az űrtaposóval. E nélkül bizonyára elsüllyedtek volna a puha űrben, de így olyan könnyű volt ott közlekedni, hogy pár pillanat múlva már a Hold másik oldalán lépkedtek az óvoda bejárata előtt.

 

Ekkor a Papa már megint majdnem rosszul lett, mert annyi gyerek várta az oviban, hogy annyi talán még az univerzumban sincs, nemhogy a földön. A holdon meg pláne… Már majdnem inába szállt a bátorsága, amikor a tündérke megszólalt:

 

– Kedves gyerekek! Elhoztam hozzátok a várva várt mesemondó bácsit. Köszönjetek neki szépen!

– Üdvözöljük itt a holdon, megkérjük, hogy mesét mondjon!

– Üdvözletem hozom én is, megírtam én, csakazértis. Ez a mese Holdon károg, ha elmondom, tapsot várok! – válaszolt nekibátorodva Papa, és amint odabenn mindenki helyet foglalt, neki is kezdett.

 

És a Papa, ez a kezdő mesemondó, olyan szépen, hiba nélkül olvasta fel a meséjét, hogy az még a gyakorlottaknak is becsületére vált volna. Na, lett is olyan tapsvihar, hogy nem akart alábbhagyni. A Papa már vagy hatszor meghajolt, de még mindig tapsoltak. Erre aztán olyan mélyen és erőteljesen meghajolt, hogy a fejét beleverte a… Alig merem kimondani… Az asztal szélébe! Igen, az asztal, a saját asztala szélébe, és erre felébredt.

– A kutya fáját! – mondta sajgó fejét tapogatva, simogatva, és lassan ráeszmélt, hogy az egészet csak álmodta. Hát persze. Hogy is lehetett volna ez valóság, amikor még a saját unokáját is alig meri elkísérni az óvodába, nemhogy a sok okos kisgyerek előtt mesét mondani. Meg aztán mit is olvasott volna fel, amikor a mesével még mindig csak ott tartott, hogy:

 

Volt egyszer egy mesemondó…

 

2017. December 12.

 

 

Vers a mesében

 

              Volt egyszer egy mesemondó, aki már a holdat is megjárta egy kis tündér kíséretében. Emlékeztek rá? Tudjátok, aki űrtaposóval jutott el a holdra...

 

              Hááát, hogy is mondjam, az a meséje nem valami jól sikerült, hiszen a végén kiderült, hogy csak álmodta az egészet. Na, ezen aztán olyan sokat mérgelődött, hogy szinte megöregedett tőle. El is határozta, hogy elmegy a helyi óvodába, és kilesi, miket csinálnak ott a gyerekek, megkérdezi őket, hogy milyen mesét szeretnek a legjobban. Amikor aztán eleget tud, megírja a gyermekvilág legjobb, legszebb, leghosszabb meséjét. Jó nagy csattanó lesz a végén!

 

Elkezdett készülődni, de mielőtt elindult volna, eszébe jutott a számítógépe. Gyorsan leült elé, és elkezdett keresgetni az interneten. Addig-addig, hogy talált egy olyan oldalt, aminek a címe ez volt:

 

              Mesemondók iskolája

 

Hej, nagyon megörült neki! Nyomban elfelejtette, hová is indult, elkezdett olvasni, és már estefelé járt az idő, amikor az egyik mese – hogy, hogy nem, én nem tudom, de – kibújt a monitorból és egyenesen a mesemondó feje felé tartott. Olyan gyorsan mozgott, hogy nem volt képes félrehajolni, így aztán a fülén, orrán, de leginkább a szemén keresztül beszivárgott a fejébe. Na, ott aztán olyan dolgok történtek, hogy ha elmondom, ketté fog állni a fületek!

 

              A mese járt tekervényről tekervényre... Ja, hogy mi az a tekervény? Háát, az egy olyan „izé“ az agyban, ami segít a gondolkodásban. Minél több van belőle, annál több dolgot tud megtanulni az ember, ha elég szorgalmas. Na szóval, a beszivárgott mese csak bolyongott és kereste a megfelelő tekervényt, ahol beágyazódhat, hogy később emlékek formájában előjöjjön, és a mesemondó el tudja mondani a gyerekeknek.

 

Hej, mikor megtelt az a bizonyos agytekervénye a mi hősünknek, csakúgy futott az óvodába! De nem ám tanulni, nézelődni, ahogy eredetileg tervezte, hanem me-sél-ni!

 

              Hogy a gyerekek miképpen szimatolták meg, hogy jönni fog, én nem tudom, de mire odaért, már szép csendben üldögéltek, úgy várták, hogy elkezdjen mesélni. (Ti is tudtok olyan szépen üldögélni?)

 

Miután illedelmesen köszöntötték egymást a mesemondó és a gyerekek, el is kezdte a meséjét. De hogy milyen furcsa és rövid mese volt ez, nem is tudom pontosan, mert csak fél füllel hallottam, hiszen engem nem engedtek be, így csak az ablak alatt hallgatóztam. De valahogy így szólt:

 

Vers a mesében

 

Megy a mese vándorútra,

ráakad egy ásott kútra.

A vizéből merít gyorsan,

két vödörrel, szépen, sorban.

A két vödör meg azonnal

önti vizét, szép haszonnal.

Haszonleső versek népe

mesém lesi, ugyan, szép-e?

Öntözgetni vajon kell-e,

vagy megnőtt már, s ingáz fel-le?

Belelátnak a mesémbe,

fejemben a tekervénybe.

Aztán, mire észbe kapok,

mindent rímekbe faragok.

Haszonleső versek népe

így kerül be e mesébe.

Talán pici, talán kurta,

de így nem kell nagy-nagy jurta!

Ez a kis könyv elég neki,

lába sincsen már ideki.

Elmondom a gyerekeknek,

így a szemek kerekednek!

 

Hát, megmondom őszintén, szégyenkeztem ilyen gyenge és buta mese hallatán, de úgy látszik, a gyerekeknek tetszett, mert olyan zsivaj lett utána, hogy még a mesemondó sem fért el odabenn tőle. Kiszorult az ablak alá, így aztán együtt indulhattunk haza. De olyan büszkén jött mellettem, hogy azt hittem, valami karót nyelt le, azért olyan egyenes a tartása.

 

              Amint haza ért, egy e-mail várta a számítógépében, ami arról szólt, hogy a gyerekek máskor is szívesen hallgatnának tőle mesét, jöjjön el hozzájuk minél hamarabb. Erre – ha lehet – még nagyobb büszkeség töltötte el, csakúgy dagadt a melle! Azonnal neki is látott a következő mese megírásának, hogy ha hívják, mindjárt futhasson az oviba mesélni. Én meg hazamentem, hogy ne zavarjam a nagy munkában, és nyomban megírtam nektek ezt a történetet. Tegyétek zsebre és vigyázzatok rá! Vagy csak hagyjátok, hogy beszivárogjon az agytekervényetekbe... :)

 

2017. november 2.

 

 

Mesemondókönny-folyó

 

              Volt egyszer régen, valahol az égen – vagy csak alatta, nem tudom, de – volt egy mesemondó.

 

Írt már több mesét is, de csak kettőt volt alkalma a nyilvánosság elé vinni. Ez a két alkalom viszont olyan lökést adott neki, mint még eddig semmi más. Ugyanis óvodások előtt olvashatta fel őket, akik nagyon hálás közönségnek bizonyultak, mert olyan ricsajt csaptak utána, hogy a fülét meg kellett vizsgáltatni, nem lett-e valami halláskárosodása...

 

              Nem sok idő múlva úgy gondolta, hogy ha ilyen nagy sikere van a meséinek, ő bizony megpróbálkozik a versírással is. Próbálkozott, próbálkozott, de sehogyan sem akart sikerülni, mindig valami sületlenség jött ki a tolla alól... Mekkora csapás! Mivel ez a mesemondó túlságosan érzékeny volt, egy világ dőlt össze benne.

 

              Szegény azután csak sírt, sírt, és megint csak sírt. A könnyei pedig úgy megduzzasztották már a falu alatti kis patakot, hogy a térképeken át kellett rajzolni, és a nevét is meg kellett változtatni. Azóta Mesemondókönny-folyónak hívják.

 

Hát ennek a Mesemondókönny-folyónak a partján egyszer egy fiúcska horgászott az apukájával, és egy akkora halat fogtak, hogy a fél falunak elég lett volna. Gondolták, megvendégelik belőle a szomszédokat, és meghívják egy jó ebédre a szomorú mesemondót is, hátha elapad a könnye. Ez bizony nagy emberszeretetre vall, mert amióta ilyen nagy folyó lett a kis patakból, sokkal több halat lehetett benne fogni, márpedig ha a mesemondó megvigasztalódik, és újra kis patak lesz belőle, akkor bizony meg kell elégedniük megint a keszegekkel.

 

Nem baj, gondolták, inkább keszeg, mint egy folyton bőgő mesemondó. Elmentek hozzá és meghívták ebédre. Az meg erre örömében úgy felkapta a fejét, hogy a könnyei össze-vissza fröcskölték és teljesen átáztatták őket. Muszáj volt hazaszaladniuk átöltözni.

 

              A mesemondó meg bandukolt utánuk szomorúan, mert nem akarta elhinni, hogy valakinek ilyen jó szíve legyen, hogy őt megvendégeli. A könnyei potyogtak, és egyre több erecske keletkezett, amiből később patak lett. Azok meg beletorkoltak a Mesemondókönny-folyóba, így aztán egyre csak duzzadt, növekedett, már majdnem elöntötte a falut.

 

Szerencsére a hal addigra elkészült, hát nekiláttak enni. Mire jóllaktak, a szomorúság eltűnt a mesemondó arcáról, a könnyei elapadtak, így a falu is megmenekült az árvíztől. Mindenki boldog volt, hogy ilyen szerencsés napjuk lett, és minden jóra fordult.

 

              Hősünk pedig megköszönte az ebédet és a hozzá való jóakaratot, és tele hassal indult haza. Útközben azonban tett egy kis kitérőt, és – mivel másodállásban vadász is volt – felmászott egy magas fára, hátha puskacső elé kerül egy jobb mese vagy vers, amit levadászva meghálálhatná jótettüket, és persze a saját önbizalmát is növelné.

 

Később, egy másik mesében talán majd meglátjuk, sikerült-e a vadászat. Addig pedig örüljünk, hogy megmenekült a falu, és a mesemondó se sír többet.

 

2017. november 14.

 

 

Mesevadászat

 

              Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy mesemondó. Erről a figuráról már meséltem nektek, ugye? Legutóbb majdnem elöntötte a falut a könnyeivel. Vagy nem? Ugye, hogy jól emlékszem?

 

Hát, amikor arról a jól sikerült halebédről hazafelé ment, és már nem sírdogált, felmászott egy magas fára, hogy messzebb lásson, mert hátha meglát egy arra járó jó mesét vagy verset, és akkor lelövi magának, meg a gyerekeknek. Ahogy nézelődött, eszébe jutott az anyukája tanítása, ami valahogy úgy szólt, hogy: “A jó mese vagy vers a szívből indul ki és oda is tér vissza.”

 

Ahogy így morfondírozott magában, meglátott egy arra sétáló, aranyos kislányt a szüleivel. Erre eszébe jutott valami, hát gyorsan lemászott a fáról, leült a földre és a zsebeiből egy ceruzát és egy noteszt vett ki, a puskát meg - miután kivette belőle a töltényeket - az ölébe fektette, de a nyakából nem akasztotta ki, nehogy elvigye valaki, amíg ír, és balesetet okozzon. Aztán szélsebesen írni kezdett, valami ilyesmit:

 

 

Mesevadász

 

Élt felénk egy mesemondó,

mesékre vadászott.

Mesevadász lett a neve,

bár nem annak látszott.

 

Elindult a füves úton,

kezében a puska;

messzebb lásson, felmászott egy

fára a butuska.

 

Távcsövébe nézett gyakran,

lát-e bárhol bármit,

de nem jött az újabb mese,

csak zöldellt a pázsit.

 

Egész napját ott töltötte,

zsibogott a lába,

– Ejnye, minek másztam én fel

erre a nagy fára!

 

Mondta pedig az anyukám:

mese erre nem jár,

szívemben van az elrejtve,

s édes, mint a nektár.

 

Nem kell hozzá puska sem, csak

képzelet és óhaj,

nyelvem hegyén megformázva

elszáll, mint a sóhaj. –

 

Lemászott a mesevadász,

hátán már a puska,

vele szemben közeledett

egy aranyos fruska.

 

Szívből jövő ihlet ez, hát

hozzákezdett írni,

hogyha kész lesz, egy ültőben

ki lehet majd bírni.

 

 

              Nos, így írta meg saját rövid történetét a mesemondó ebben a kissé vicces versben, aztán felkelt és szépen hazasétált. Otthon pedig elmondta a családjának, milyen kalandban volt része, és persze megüzente az óvó néninek is, hogy kész az újabb folytatása a mesesorozatnak, és ebben a részben már egy olyan vers is van, amit meg mer mutatni bárkinek. Megbeszéltek egy időpontot, amikor felolvashatja a gyerekeknek. Ha megtudjátok, mikor lesz az, szóljatok nekem is, mert én is meg akarom hallgatni. Ne felejtsétek el!

 

2017. november 15.

 

 

Ovikaland

 

Kedves Gyerekek!

 

              Írtam már a mesemondóról több mesét is, de ami a minap történt vele, az már igazán különös. Nem is tudom, hogy mondjam el...

 

Az történt, hogy a legutóbbi meséjét soká nem tudta elmesélni, mert az óvodások éppen a szünidejüket töltötték, – ki otthon, ki a rokonoknál. Mikor végre újra együtt voltak, értesítették őt, hogy mehet mesélni, mert már nagyon kíváncsiak, hogy mi történt a hosszú idő alatt, milyen kalandokban volt része a hős mesemondónak.

 

              Elindult hát, vitte magával a mesét, amit a fa alatt írt, méghozzá versben! A hosszú szünet alatt egészen megtanulta, így aztán még az a füzet sem kellett volna, amibe otthon szépen, gyöngybetűkkel beleírta, hogy el tudja mondani. De azért nem árt az óvatosság, hátha mégis elakad. Jól is tette, hogy nála volt, mert a nagy izgalomtól tényleg megakadt egyszer-kétszer, így aztán bele-bele nézett, nehogy elhibázza. De végül olyan jól sikerült neki elmondani a versét, hogy a gyerekek nevetve, visongva tapsoltak. Aztán megkérték, hogy maradjon ott, és töltse velük az egész napot. Az óvó néni meg helyeslően bólintott. Na, ekkor kezdődtek csak az igazi mesemondó kalandok!

 

Mert bizony ő már eléggé idős volt, és ahányszor csak feladatot kapott, mindig elrontott valamit. Csetlett-botlott, mint a bohóc a cirkuszban, – a gyerekek meg úgy nevettek, mintha tényleg ott is lettek volna. A mesemondónak meg talán még a szemébe is eshetett valami, mert időről időre kacsintott egyet és kajánul mosolygott – hol a gyerekekre, hol meg az óvó nénire nézve.

 

Amikor meg Ki mit tud?-ot játszottak, olyan butuskán válaszolt, hogy mindig ő lett az utolsó. Így aztán ajándék nélkül maradt, „nagy-nagy bánatára“. Kesergett is eleget, panaszkodott az óvó néninek, hogy: „...hát ez most már mindig így lesz?... Végre rászántam magam, hogy mesét mondjak, aztán most itt van, kiderül, hogy a gyerekek sokkal ügyesebbek, okosabbak, mint én...” És megint, mintha beleesett volna a szemébe valami, mert újra egy nagyot kacsintott. Hiába, ebben a korban már rossz a mesemondók szeme...

 

           Egy idő után az óvó néni véget vetett a játéknak, és megkérte a kis csapatot, hogy járják körül az óvodát, mutassák meg a mesemondó bácsinak, hol is töltik napközben az időt. Így aztán bebarangoltak minden termet, sőt, az udvart is. Ki is próbáltatták vele a hintákat, mászókát, de még a pici motorokat is! Aztán jót nevettek, hogy milyen furcsán mutat rajtuk...

 

De bizony – mint minden jó dolog – ez is gyorsan eltelt, így hát a mesemondó elbúcsúzott tőlük és haza ment.

 

           Sajnos nem lehet tudni, hogy találkoznak-e még, mert az óvodások hamar elballagnak és a szeptember már az iskolában találja őket. De ha ti meglátjátok valahol, feltétlen szóljatok, hátha tudok még róla egy újabb mesét írni. Azt majd legfeljebb az iskolában olvassa fel a „híres mesemondó.“ Addig viszont én is elbúcsúzom.

 

Sziasztok!

 

2017. november 26.