Sóhajok kútja

Láttam a hajnalt elosonni bordó köpenye alá elrejtve,

poros évtizedeket.

Olyan halkan ment át rajtam,

 észre sem vettem a távozását bordó palástja beterítette,

 megfáradt szemeimet. Nem akartam kinyitni a szemem.

Nem akartam látni, csak érezni,

 magamban tartani a pillanatot.

 A lebegést időn és téren át.

 Elmúlt fotók közt botorkálva, édes pillanatok percek közt.

Édes bilincs, ami rám nehezedett.

Mely kikezdte szívem áramát, de mégsem bántam.

Az idő mezsédje homlokomon meg pihent,

fehérré váló hajamat teletűzdelte emlékekkel,

elmúlt percekkel, pillanatokkal és illatokkal.

Egy csellószóló alatt át táncoltam az életemet.

A hajnal bordó palástja alatt.

Pihenj csak szívem,
már elnehezültél,
úgysem érdekel téged
már semmi...
belopódzott hozzád a
szürkület lehelete.
Majd én elringatlak,
többet nem érinthet
senki meg....
ne félj,
nem zavarhatják
álmodat...
csitt, csitt, szívem...
nehéz a kolonc, amit
cibál ez az ökölnyi
kicsi izom...
Majd ügyelek rád a
toronyban odafent...
ne keresd már mire
nem lelhetsz soha...
a sós cseppeket is köpd ki,
magadból...
sok volt a csata s
annak zaja, vad viharok,
őrült áradat...
dúdolok neked altatót, hogy
nyugodt legyen gyönge álmod.
Szétszagattad magad...
bevonlak hát betonnal, akkor
majd nem hatolhat rajtad át
soha senki...
díszítenek a sallangok s az
ostoba morál...
pihenj csak szívem majd én,
álmodom helyetted is...

Tudod milyen gyönyörű az éjszaka csendje?
Mikor a csillagok közé lopod magad?
Itt hagyva minden selejtes bajod engesztelve
Saját fásultságodat mik a zsigereidben lapulva
Gyilkolnak meg megélt perceket.

A bölcsnek hitt léhűtőktől messzire szállsz
Csak magadnak kell megfelelni a dogmákat
Likvidálod, az elmédből most eggyé olvadsz
A mindenséggel semmi sem fáj lebegésed
Szárnyain a nyugalom a kapitány

Megtaláltam a Pegazust hátára ülve más világ
Felé repülök, jó itt nekem nem érdekel most
Senki és semmi sem belefáradtam a maszkba
Bújt világba nem kaptam ott levegőt a gőgös
Ministránsoktól hazug szavak mögé bujtatott
Igazság osztóktól áltanok hirdetőitől elég volt.

Itt nincs pénz sem jelmez a díszletervezők mind
Pihenni tértek és látod már? Ebben a világban
Ők sehol nincsenek nem kaphattak ide jegyet.
Előtted álltam már rengeteget, de TE mindig
Kihánytál magadból pedig én igyekeztem.

Magam ellen fordulva, amiért TE megróttál
Én csak szabadulni akartam a fölösleges
Súlyoktól miket vállaim nem bírtak cipelni
Hiába is várakoztam kapudnál hosszan
Bebocsájtást nem remélhetek így trónusod
Előtt most sem beszélhetek…

Gondolataimban gyermekkorom
Kedvenc dombjaira ülök
Vakargatom sebeim magamnak
Marnak égnek viszketnek
Néha fájnak is de, elviselem…
Nem hallhatsz panaszt a számból.
Kardot cipeltem
Vetettem kereszteket!
Véremet adtam, ha segítettem vele.
A fényben elvesztem,
Árnyékban otthonra leltem.
Furcsa világ a létem, nem sokan értik,
Nem tudják, ki vagyok tán jobb is így.
Egy senki vagyok, bár emelt fővel járok
Árulója senkinek nem lettem.
Én még ismerem a régi bölcseket…
Tekintélyt kiharcolni nem!
Azt csak kiérdemelni lehet

Szikla hasadékában kerestem
magam, de nem találtam meg.
Apránként emésztenek meg a,
napok, inog alattam a föld…
Valami húz egyre mélyebbre…
Sikong a kötelesség a szirten,
Démonok táncolnak nekem,
nem is értem mi történik velem.
Tompultan várok egy jelre vagy,
egy hangra mi feloldozást hozna.
Régen átlépett árkokból fáradt imák,
bénult sóhajok, gőze szivárog felém.
A rossz kikötőim dokkjaiból fájó,
árnyak villantják éles karmaikat meg.
Tudom, hogy értem jöttetek!
Lassan húztok magatokkal le az
- Örvénybe -