Zenéhez a szó

Mikor megismertelek, rögtön tudtam,
meggyógyul sok sebből vérző szívem,
a sorsom közbeszólt, és megalkudtam,
de túl könnyen adtam fel, azt hiszem.
Néha még magamnak is azt hazudtam,
hogy velem nem történik már ilyen,
és mert előtte oly sokszor elszúrtam,
elveszni láttam kedvem és hitem.
Most úgy érzem, ezer éve várok rád,
mégsem félek, hogy elveszítelek,
csak egy lépés kell, egy elhatározás,
nem jártam hozzád ennél közelebb,
csak egy lépés kell még, ezer év után,
hogy ezer évig szerethesselek...

 
Felkelt a Hold, és megint rólad dalolt,
két akkord közt törte meg a csendet,
azt suttogta: "Már nem számít ami volt,
jobban jársz, ha múltad elereszted..."

Megkérdeztem miért, de nem válaszolt,
azt hiszem, Te ugyanezt kérdezted,
talán neked sem felelt, csak hallgatott,
s ez mindkettőnket zavarba ejtett.

Az ablak előtt álltunk, én itt, s te ott,
én egy dalt írtam róla, te verset,
ő ránk kacsintott és tovább ballagott,
zene és szó szépen összecsengett.

Ma újra eljött... a tó tükrén ragyog,
a kertemre holdezüstöt festett...

 
Látod az éjszaka sápadt úrnőjét?
Tenger hullámzik palástja alatt...
Látod a Holdat? Nézi királynőjét,
áradó könnyéből dagály fakad.
Hullámai elnyelnék ezüst gömbjét,
de nem érik el, magasan halad,
ám tükörképét így is összetörték,
ezernyi apró kristállyá szakadt.
Felsóhajt a Hold: Talán Te megérted,
szívem mélyéről tör fel a dagály,
minden éjjel folyik a könnyem érted,
hajnalra elfogy, és jön az apály.
Csak esténként láthatlak újra téged,
és addig is... majd megöl a magány...

Túl hetedhét határon

- Sonetto di Fiore -


Csipkét horgolnak a felhők az égre, 
ajándék verőfényben úszik a táj, 
a Nap bársonyfátyla hull a vidékre,
téli sebekre gyógyír a fényvarázs.
Zenél a reggel, rábízza a szélre,
hadd vigye körbe a lágy melódiát,
hajnalban keltem, de ma is megérte,
vidáman dúdolom a tavasz dalát.
Ugye látod, és te is megcsodálod 
a víz tükrén remegő tünde reményt, 
és látod, ott túl hetedhét határon,
a felhőhajókat az ég tengerén?
Talán felkap a szél, s elvitorlázom,
elviszem hozzád a lángot s a fényt...

Lepke vagy angyal?
   
 
Néha úgy érzem, angyal őrzi a léptem,
talán az Ég küldte hozzám hű követét,
csak álmomban találkoztam vele régen,
ma velem marad míg újra leszáll az éj,
a kottákat lapozza a gyertyafényben,
szárnyával felszítja a kandalló tüzét,
együtt repülünk minden varázsos éjen,
még ha vihar dúl is kint éppen, elkísér.

Rendszerint visszaérek napkelte előtt,
s bár láthatatlan, tudom, ő is hazaért,
ha dolgom akad, ott áll az ablak mögött,
mindig megérzem aggódó tekintetét,
csak éjjel fordul felém a felhők fölött,
felvillan arca is, de még sosem beszélt,
nyáron is látom a vidám lepkék között,
megismerem: tarka mind, csak ő hófehér.

Ám talán a szerelem száll a kert felett,
pillangókkal táncol, míg betoppan a tél,
hogy túlélje, keres egy jó meleg helyet,
szereti a zenét és a lágy gyertyafényt,
elbújik diszkréten, így tölt el pár hetet,
télvíz idején házam remek menedék,
tavasszal útra kel, s a kertből integet,
hogy kövessem, élvezzem a Nap melegét.

Lepke vagy angyal? Tőlem bármelyik lehet,
önfeledt, boldog tánca a szívemig ér...