Zenéhez a szó

 
Régen csak úgy megtörténtek a dolgok,
szerelmek jöttek, szerelmek mentek,
mikor szabad lettem, nem lettem boldog,
gyűlöltem a házra borult csendet.
Szívemen a sebek már halvány foltok,
sajognak még, de rég behegedtek,
s, ha kell, szabadságomról is lemondok,
odaadnám még... egyetlen-egynek...
Túl álmom hídján, s túl a hajnal pírján,
vadonatúj világ vár, azt hiszem,
fekete rózsák nyílnak múltam sírján,
szirmukon fehér pillangó pihen,
mélyen alszik, pedig repülni hívnám,
hogy az egyetlenemhez elvigyen.

Mozdulatlan utazás

Harang kondul, lángba borul a láthatár,
a tavasz parazsán táncol a nyár,
mi mégis fázunk, kulcsra zárjuk a házunk,
s lassan köddé válik minden álmunk...
Pedig a Tejút most is olyan, mint régen,
a Hold ott táncol a tó vízében,
a Nap is ugyanúgy felkel, s minden reggel
felkéklik az ég a kikelettel,
de más ez a kékség, a rőt fény elvakít,
nem szólít magához, sőt eltaszít,
egyformák a napok, alig marad emlék,
amire szívesen emlékeznénk.

Tegnap pillangóként repkedtünk mi ketten,
ma bent tespedünk, szárnyaszegetten,
hanggá, képpé kódolt mindenkit a mátrix,
már csak magányunk nem virtuális,
gyakran hajtja fejét ölembe a bánat,
hogy sírásra görbítse a számat,
persze férfiből vagyok, ritkán könnyezem,
ilyenkor csak becsukom a szemem,
és máris ott termek melletted a parton,
többet egy férfi sose akarjon:
a bánat elillan, csak a mosoly marad,
kéz a kézben, bíbor felhők alatt...

Miattad faképnél hagyom minden bajom,
ki sem kell lépnem, úgy is utazom,
álmom repít éjjel, képzeletem nappal,
boldogan szállok a madarakkal,
szabadon szárnyal az égen fantáziám
innen vagy túl az Óperencián.
Tünékeny boldogság, mégsem illúzió,
az Élet egy óceán, s úszni jó,
néha vihart küld, megtépi partjainkat,
majd lecsendesül, és lágyan ringat,
és ha már az egész világ megbolondul,
s minden jó rosszra fordul hirtelen,

akkor is “utazom, hogy lábam nem mozdul,
...s azt, ami kell nekem, elképzelem.”

Magunkra zárt élet

Itt a tavasz, de szívünkben tombol a tél,
lelkünk sarkvidék, átsüvít rajta a szél,
az emberek a szomszédjuktól is félnek.
kihalt az utca, sehol egy árva lélek,
már a csapból is a baljós hírek folynak,
terjed a kór, hullámai elsodornak.
Van aki beteg lesz, mások meg se érzik.
a panasz és sikoly nem ér fel az égig,
bár jól esik hinni Istenben s a Mennyben,
a földi pokoltól ő is visszaretten,
hitünk segít, de még a templom is zárva,
imádkozunk, sajnos (túl) sokan hiába.

Hogy mit hoz a holnapunk, senki se tudja,
rettegésben élünk, falak mögé bújva,
most elég nehéz, de míg élünk, remélünk,
egyszer majd a zord idők végére érünk,
újra megtelnek az utcák és a terek,
kiléphetnek a házukból az emberek.
Én is rosszul tűröm már a szoba-magányt,
összerezzenek a rossz hírek hallatán,
de ha kell, naponta megküzdök magammal,
az írás, a zene mindig megvigasztal,
messze élünk egymástól, mégse vagy távol,
álmom hozzád repít, csak nappal hiányzol.

Látom, hogy a reggel szempilláin át
félénken beoson szobámba a fény,
mosolyt rajzol arcomra a napsugár,
elköszön álmom, este majd visszatér.
Szeretem, ahogy álom és valóság,
a bágyadt napsütésben helyet cserél,
még fel-felvillan az álombéli táj,
egy kis sziget az óceán közepén.
Te is ott vagy, sose hagynál egyedül
az álmot hozó, bűvös éjszakákon,
bár hajnalban az álmom elmenekül,
téged idéz minden szívdobbanásom,
s talán egyszer majd ébren is sikerül
vágyaim Atlantiszát megtalálnom.

Már leszállt az este, és a felhők közt
utat tört a Hold, hogy ezüstre fesse
a tó vizét, s az oly fénylőn tündökölt,
hogy szebbet még festeni se lehetne.

Ám szívembe nyugtalanság költözött,
tombol a kór és terjed tovább egyre,
úgy élek lassan, mint egy hajótörött,
mintha még a Hold is maszkot viselne.

Egyetlen vigaszom maradt, az álmom,
álmomban már réges-rég tavasz van,
és az ajtót sem kell magamra zárnom.

Gondjainkra közös álmunk a balzsam,
elalszom, s szemedben a jövőt látom:
nézz rám, és elmerülök benne lassan...