Néha felszállok

Öt könnyű darab, négy kézre

(duett régi önmagammal)
  

 

Néha a Tejút végére utazhatsz velem,

most csak ide, a tóparti házhoz,

itt éppen nagyokat ásít a délután,

mégsem ígér pillekönnyű álmot,

hattyúk kergetik a kacsákat a tavon,

rikoltoznak a felriadt sirályok,

mifelénk ennyire hangos a nyugalom,

a csend sosem jelent némaságot.

Az imént még a Nap táncolt a tó vizén,

most zivatar fest fölé villámot,

zenélni hív a szél... amíg kint hegedül,

én az ablak mögött zongorázok,

Stravinsky-t és Ravelt várom ma estére,

(és talán még a fél Mennyországot),

Boléro & öt könnyű darab... négy kézre:

régi önmagammal duettet játszok.

Régen az élet(em) értelmét kerestem,

közben bejártam a fél világot,

olyan csatákat vívtam szélmalmok ellen,

amilyet Don Quijote se látott,

mostanában magas falak mögött élek,

s váram körül feltöltöm az árkot.

a nagy Ő-re várok, közben mások előtt

húzom fel a várkapun a rácsot.

Tudom, csalódni fáj, de eddig a magány

nekem már ezerszer többet ártott,

a múlt elmúlt, a jövő még talány, de talán

egyszer eljutok a megoldáshoz,

homlokomon jel, vállamon nehéz kereszt,

ma már két lábbal a földön járok,

de álmomban felszállok, s a felhők felett

tisztán látom, eddig mi hiányzott.

Tegnapi énem elveszett, de talán már

ma éjszaka újra megtalálom,

a zene varázslat, minden szó üzenet,

ha írok vagy játszom, sose fázom,

lelkem egén szálló főnix... a szeretet,

sötét időkben is ott parázslott,

kaptam belőle eleget: nyújtsd a kezed,

 

és te is vidd magaddal a lángot!