Anziksz a Boldogsághoz

Kerülsz engem. 

Már nem akarom, 

hát nem akarod, hogy rám találj.

Ami régebben szorosan markolt:

a sivár magány,

már az se fáj.

Szórakoztat az egyedüllét.

Élvezettel nyújtózom

a nem muszáj hatalmát.

Beleharapok a nincsbe,

és, ha megúnom, 

nem rágom a csutkát tovább.

Szabad-bolond vagyok.

Repülök a széllel.

Nagyot már nem koppanhatok,

szárnyam tolla rég kopott,

szemem sem tükröz az éggel,

a Mária-köténye kékkel. 

Nélküled is

- ugyan döcögve, nyikorogva

mint egy öreg szekér -,

még akkor is,

ha a kátyú a kerékig ér.

Elboldogulok.

Emléklovaim velem vénülnek.

Elvisznek bárhová,

míg a Volt szalmájából,

a tarisznyájukban

zizeg a ropogós abrak,

és kikönyökölni is van hová,

még-míg nyílik a múltra, 

jelenre ablak.