SzóVarázslat

Hétköznapi gondolatok – ünnep idején

Ma, amikor ráakadtam az alábbi versnek egy részletére – amely szerintem a legfontosabb üzenetet hordozza ma is az ünnepekről, hétköznapokról – éppen hasonlókon gondolkoztam és beszélgettem valakivel.
Azon töprengtem ugyanis, vajon miért ismétlődik minden évben ugyanaz, hogy már karácsony előtt elkezdődik különböző táborok véleményének – néha elég egyoldalú és erőszakos – ütköztetése:

– van, aki ki nem állhatja a karácsonyt, mert túlságosan anyagiassá vált, vagy túl korán elkezdik az erőszakos reklámot a kereskedők,
– bosszantó, hogy „mindenki” a plázákat járja, miközben sokan „ilyenkor is” éheznek… (No, de nem így van ez a hétköznapokon is…? Sajnos, az egy napos, látványos adományozással a szomorú probléma megoldatlan marad…)
– Sokan ellene vannak a hivalkodó fényeknek, csillogásnak, sőt, annak is, hogy ilyenkor többen keresik fel a templomokat, mint máskor, de van, aki megvetően bírál másokat, mondván, hogy még „ilyenkor sem” megy el a templomba…
– Hallottam olyan véleményt, hogy sokan túl látványosan adományoznak, többen túl csendesen, vannak, akik – bár megtehetnék – sehogyan.

Vitatkozunk vallási, filozófiai nézeteken, elfogadva (vagy nem) a másik hitvilágát, vagy éppen annak ellenkezőjét, miközben vallástörténészek, tudósok kutatják ma is Jézus életét, és még annyi mindent a világ rejtelmeiből. Közben mégis rengetegen hisszük, hogy így, vagy éppen amúgy történtek a dolgok, ez vagy az a magyarázat az anyagvilág titkaira, csodáira: nem is történhetett másként, mint ahogy én, te, vagy mások gondolják, sőt, „tudják.”
Nem szaporítom a szót. Szerintem talán elég lenne annyi az ünnepek körüli nézetkülönbségek simítására, ami a mindennapokra is vonatkozhat: szükséges némi empátia ahhoz, hogy elfogadjuk, tiszteletben tartsuk mások hitét, lelkiségét, szokásait, hagyományait, zajos, vagy csendes ünneplését, rábízzuk választását, hogy feldíszíti-e szobáját, lelkét az ünnepnapokon, vagy megelégszik a hétköznapokon is felmérhetetlen kinccsel, a mindenki számára elérhető ajándékkal, a szerény, alig észlelhető, mégis olyan fontos lelki békével, vagy sem.

Mielőtt másokat megvetünk, tanácsokat osztunk, hogy szerintünk mi a helyes, és mi az elítélendő ilyenkor, de a hétköznapokon is, érdemes önvizsgálatot tartanunk. Nagyon egyszerű módszerrel elvégezhető: ha békességben tudunk élni önmagunkkal, akkor békesség lesz körülöttünk is, ez árad a lelkünkből akkor is, ha szegények vagyunk, akkor is, ha gazdagok, nem bánt a csillogás, de jól elvagyunk a félhomályban is, mert szeretünk együtt lenni önmagunkkal. Ha megpróbáljuk elfogadni – elsőként mindig magunkat – akkor is, ha bánatosak, csalódottak, vagy éppen szerencsések és boldogok vagyunk, azután már gyerekjáték ugyanígy fordulni mások felé.
Egyszóval: minden velünk, nálunk, a lelkünkben kezdődik, és hiszem, hogy ez sugárzik a környezetünkre is.

Lelki békét mindenkinek, és olyan ünnepet – kívül-belül – amilyet szeretnénk magunknak! Ha sikerül az óévvel hátrahagynunk a békétlenséget, akkor minden esélyünk megvan, hogy megszülessen bennünk az őszinte vágy arra, hogy szívből kívánjunk hasonlót másoknak is. Így juthatnak mindannyiunk számára karácsonyi morzsák a hétköznapokra is.

„Úgy tekints az emberekre,
Hogy a föld se jó, se ferde;
Se gyönyör, se bú tanyája,
Csak magadnak képe, mása.
Ki sohajtoz, ki mulat.
A világ csak - hangulat.”

Reviczky Gyula
Magamról

Rossznak mondod a világot,
Dőresége bosszuságod;
Siratod az élet álmát,
Földi gondok durva jármát;
Felpanaszlod lázban égve:
Bölcs elméje, jók erénye
S fényt sugárzó lángod, ég,
Csak hiúság, búborék.

Óh, pedig hány perczed, órád
Volt, midőn e sujtoló vád
Könnyeidben elviharzott
S kiderült rá szíved, arczod.
Gyönyörűség volt az élet,
Megáldottad születésed';
Rózsák közt jársz, azt hivéd,
S mi okozta? ... Semmiség!

Nem tudod, mi nyomja szíved',
Semmiségek üdvezítnek.
Hogy jön, nem tudod, csak érzed,
Hogy e bűnös-bűvös élet,
Mely ma szennyes, ronda börtön,
Holnap éden kertje rögtön.
Ma a békét áhitod,
S holnap küzdve élni jobb.

Ember! Önző vágy vezérel.
Bánatával, örömével
Ezt az undok szép világot
Sorsodon át nézve látod.
Hogyha gondok elcsigáznak:
A világot éri vádad,
S ha örömre gyúl szived:
Nincs e földnél semmi szebb.

Ragyoghat a nap az égen;
Te sötétben, feketében
Látsz mindent, ha bánatod van;
Mig, ha kedved lángra lobban,
Minden érted van teremtve;
Télen is jársz rózsakertbe';
A nap is csak rád ragyog,
S kik itt laknak: angyalok.

Az örvendőt meg nem érted,
Ha világod' búban éled;
S csak ha lelked' szenvedőnek
Vallod, sajnálsz szenvedőt meg.
Mit törődöl a világgal,
Szenvedő sziv sóhajával,
Ha egy édes pillanat
Teljesíti vágyadat!

Hát ne fordulj vak hevedben
A világ és rendje ellen...
Úgy tekints az emberekre,
Hogy a föld se jó, se ferde;
Se gyönyör, se bú tanyája,
Csak magadnak képe, mása.
Ki sohajtoz, ki mulat.
A világ csak - hangulat.

A legmélyebb sorstragédiának, a gyermekem elvesztésének feldolgozhatatlan, szükségszerű, szinte véget nem érő magányában az éjszakai töprengések élet és halál kérdésein, vagy valami különös kegyelemből adódó késztetésre történhetett, hogy e szenvedés idővel − észrevétlenül − tollat rejtett a kezembe: írjak a titokzatos taburól, a megrendítő gyászról, majd a túlélésről, botladozásaimról a lélek rejtelmeiben.
 
Lélekúton járok, hallgatva a különös késztetésre, és írok e benső utazás fájdalomból fakadó létélményeiről, de a bizonyságról is − mert megtapasztaltam − hogy van remény a gyászoló anya számára is.
A fásult bénultság, a túlélés vágya és kapaszkodás, majd megint földre zuhanás, és újra a fény felé fordulás ismétlődő stációit megélve születtek a verseim a lét - nemlét kérdéseiről, de a vágyott örök körforgás − test és lélek, az ember és a természet újjászületésének − hitében és reményével.
Útközben újra élni tanulok: megélni örömöt és bánatot, mosolyt és könnyeket, magasságot és mélységeket. Keresem az igazságot, csodálom a hó és a fény tisztaságát, az élet és a halál megfejthetetlen titkait − a sírás és a csönd körforgásának misztériumában.
A vers ritmusa számomra a lét dallama − a boldogság, és a fájdalom muzsikája.
Nekem a vers a lelkem is.

Lélekúton


A titok néha mélyen megbújik,
de te ne add fel, s rátalálsz
utad során egy hűséges társra,
s nem vár több hamis vallomás.

Ha kitaláltad önmagad titkát,
s nem rejti maszk már lényeged,
valami tiszta, csillogó fénytől
ragyog majd mindig a két szemed.

Széthull a fény, és nyalábján végre
mosoly születik arcodon,
s e néma, szégyenlős biztatásra
fénycsókot lehel az ajkadon.

Feltárul - ahogy az első csókra -
a rejtőzködő, nagy titok,
s szelíden súgja, alig hallod:
- hidd el, ez tényleg ÉN vagyok!

S e fénylő, tiszta, derűs világban
lehulló álarcod mögül
felderül valódi, tiszta éned,
és lágy dal fakad ott legbelül.

Mindenik dallam gyönyörű hangon
majd neked szól, rólad mesél:
önmagad mélyén hallgató lényed
dalolja halkan: ez vagyok én!
 (Gősi Vali)

A versekről gondolkodtam ma is.
Elsőként az alábbi sorokat olvasgattam, s most idézem is kedvenc írómat, Márai Sándort:

"...elküldte nekem új verseskönyvét, vászonba kötve, arany címbetűkkel, meleg ajánlással. A verseket reggel olvastam, éhomra.
Kitűnő versek voltak ezek. Volt bennük érzés, gondolat, lelkesedés, pátosz, aztán volt bennök Mallarmé, Rilke, Arany, Babits és Kosztolányi is, volt bennök rím és találó hasonlat. Hangulatosak voltak e versek és olvadékonyak, csengőek és kellemesek, drámaiak és harsogóak. Minden volt bennök. Csak a Szentlélek nem volt bennök. Ezért, ásítva, eldobtam ezt a verseskönyvet."

Vajon mi, akik néha tollat veszünk a kezünkbe, hogy papírra vessük gondolatainkat, hogy aztán másokkal is megosszuk azokat, érezzük-e, hogy mi hiányzott mégis az írónak azokból a versekből? (s vajon mi hiányzik a miénkből…?) Hiszen azokban (és bizony, gyakran hiúságunktól elvakítva tévesen azt gondoljuk, a miénkben is) minden benne volt, ami a versek kelléke...
Valami mégis hiányzott. A varázslat, amiről szintén olvastam már, szintén Márai valamelyik írásában:

"Az igazi remekmű néha nem is olyan tökéletes. Csak sugárzik, a "csak álom" is benne van, a csillagok fénye, a tündéri. S a feladatnak ez a része, amikor a művész már nem tud művén segíteni: az utolsó ecsetvonást, a tündérit az Isten végzi el."

Igen, gyakran éppen az a megfoghatatlan, leírhatatlan, különös-különleges, megismételhetetlen, utánozhatatlan, alig észrevehető, apró csoda, az a varázslatos, „tündéri” hiányzik a műből, amitől remekmű lehetne, olyan, amihez fogható nincs több, sehol a világon. Legalább is pontosan ugyanolyan, ami ugyanattól tündéri, különleges és egyedi, olyan nincs. Az összes igazi mű(alkotás) - üzenjen bár ugyanarról, s látszólag ugyanúgy, s ha bennük ragyog is „a csillagok fénye” - legfeljebb hasonlóak, mégis mind másért tökéletes, és mind más miatt sugárzik fényesen, ahogyan valamennyien e földtekén különbözünk egymástól valamiben.
(Kosztolányi Dezső fogalmazza ezt meg gyönyörűen Halotti beszéd c. versében:

„Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.”)

S talán itt van a titok: hiszen, ahogyan megérint bennünket egy-egy különleges alkotás - leírhatatlan élményt nyújtva üzenetével, örökre belénk égetve egyedi lenyomatát - úgy kellene adni magunkból is talán, és valami olyasmit, amit rajtunk kívül soha senki más nem adhat. Ha van valami ilyesmink, s ha képesek vagyunk ezt úgy megosztani másokkal, hogy megérezzenek valamennyit a mi csodánkból, különös fényünkből, ami bármily szerényen is, de őszinte fénnyel csillog, és sohasem hivalkodóan - akkor nem szabad halogatni, érdemes megmutatnunk e „tündérit” másoknak is. De csakis akkor, ha őszinte, igazi énünk, benső hangunk már végképp nem hagy nyugodni, örökösen szólongat, buzdít.
 
Valami ilyesmit volna jó adni magunkból… Legalább egyszer az életben. Jó volna…
(minden más csupán próbálkozás, vallom szívből, őszintén - elsősorban saját próbálkozásaimat illetően)

2009.