SzóVarázslat

Montázs: Madách Imre,  Az ember tragédiája című művének soraiból

*

Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen.
Évmilliókig eljár tengelyén,
Mig egy kerékfogát ujítni kell.

Milyen büszke láng-golyó jő
Önfényében elbízottan,
S egy szerény csillagcsoportnak
Épp ő szolgál öntudatlan. -
Pislog e parányi csillag,
Azt hinnéd, egy gyönge lámpa,
S mégis millió teremtés
Mérhetetlen nagy világa.

 

A nagy ég áldása rajtad!
Csak előre csüggedetlen;
Kis határodon nagy eszmék
Fognak lenni küzdelemben.

Ne félj, betöltöd célodat te is,
Portested is széthulland így, igaz,

- De száz alakban újolag felélsz,
És nem kell újra semmit kezdened:
Ha vétkezél, fiadban bűnhödöl,
Köszvényedet őbenne folytatod.

Áldlak sors, hogy biróvá nem tevél.
Mi könnyű törvényt írni pamlagon -
Könnyű itélni a felűletesnek,
És mily nehéz, ki a szivet kutatja,
Méltányolván minden redőzetét.

Mi verseny ez, hol egyik kardosan
Áll a mezetlen ellennek szemében,
Mi függetlenség, száz hol éhezik,
Ha az egyes jármába nem hajol.
Kutyáknak harca ez egy konc felett!

 

Nem érzed-é, hogy az ég büntetése
Nehezkedik rád. Nézz csak, nézz körül,
A város pusztul, durva idegen nép
Tiporja el arany vetésidet,
Szétbomlik a rend, senki sem parancsol
S szót nem fogad. A rablás, gyilkolás
Emelt fővel jár a békés lakok közt,
Utána a halvány gond, rémület
S égből, földről se részvét, sem segély.

Nincs már hited
Az istenszobrok szétporlanak,
s új istent nem találsz,
mely a salakból újra fölemelne.

Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál!
Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt:
A por hull csak belé, e föld szülötte,
Én glóriával átallépem azt.

Óh, hallom, hallom a jövő dalát,
Megleltem a szót, azt a nagy talizmánt,
Mely a vén földet ifjuvá teszi:

Mondják, hogy a szív gyűlöl vagy szeret,
Amint magával hozza e világra:

Először a báj vész el, azután
A nagyság és erő, míg nem marad
Számunkra más, mint a rideg matézis.

Óh, mit tegyek hát, mester, mondd nekem.
Ki annyi éjt szenteltem a tudásnak,

- Fogd hát e sárgult pergamenteket,
Dobd tűzre mind.

A tűzre vélök! és ki a szabadba.

Együtt mondunk bucsút az iskolának,
Téged vezessen rózsás ifjuságod
Örömhozó napsúgár- és dalokhoz;
Engem vezess te, kétes szellemőr,
Az új világba, mely fejlődni fog,
Ha egy nagy ember eszméit megérti,
S szabad szót ád a rejlő gondolatnak,
Ledűlt romoknak átkozott porán.

Előbbvaló-e rózsánál az illat,
Alak a testnél, s napnál a sugára?
Óh, hogyha látnád árva lelkedet
A végtelen űrben keringeni,
Amint értelmet és kifejezést
Keres hiába, idegen világban,
S nem érez többé semmit és nem ért,
Megborzadnál. Mert minden felfogás
És minden érzés, mely benned feszül, csak
Kisúgárzása e csoport anyagnak,
Mit földednek hívsz,

A szépet, rútat, üdvöt és pokolt
Csak szellememtől vontad el magadnak,
Mely kis hazádnak rendét lengi át;
…ami itten örökös igazság,
Egy más világban az tán képtelen,
Mi itten lég, az ott tán gondolat,
Mi itten fény, az ottan hang talán,

No, ládd, e nép, mely közt már senki nem hisz,
Ami csodás, hogyan kapkodja mégis!

 

Nem adhatok mást, csak mi lényegem.

*

 

 

Játék: horderejű, bóbita, zuhanykabin, bevásárlóközpont szavakra: 

„Bóbita, bóbita táncol…”

– hallom a lágy ívű dalt még;

nagy horderejű emlék…,

megidéz sok régi estét;

szanaszét műanyag játék,

álomszép kastély, várnép,

élethű konyhában szolgák,

játékpult; műanyag zöldség,

(bevásárlóközpont volt nemrég),

zuhanykabin helyett forrás-

víz csobog sziklás parton…

„Bóbita, bóbita…” – hallom –

„Körben az angyalok ülnek,

Béka-hadak fuvoláznak,

Sáska-hadak hegedülnek.”

 

Hallom az éteri hangot;

égi karének harsog,

mennyei dallamok szólnak,

táncoló árny araszolgat…

Lejteni hívnak a fények,

lesni az éj ragyogását,

hallani angyali kórust,

várni a hajnali áldást.

Bársony a hold takarója

őrzi a csillagok álmát,

fénymosolyukra felébred

édeni, gyermeki ábránd…

 

Halkul az éjjeli koncert,

vége a tücsökzenének,

pirkad a harmatos égbolt,

szivárvány feszül a szélnek…

Csak tűnt álom, fájó emlék,

mind, ami szép volt nemrég…

Fakuló fényképen, árván,

egy szőke kisfiú rám vár.

Ballada oson át szobáján,

angyali illat a párnán…

Felhő mögött sír a szivárvány…

(Weöres Sándor hangulatára: A Tündér)

 

 

 

"Kezed" vagy "kezedet"? "Szád" vagy "szádat"? "Házad" vagy "házadat"? Stb.

Vajon hogyan helyes?

Válaszok egy internetes beszélgetés során:

– a  „t” nem „jel”, ahogy állítja valaki, hanem tárgyrag, és előtte nem kötőszó, hanem kötőhang(zó) áll. Mindegyik szó helyes, a rövidebb alakokon ugyanúgy jelöletlen a tárgyrag (azaz zéró morféma), mint pl. egyes szám második személyben, alanyi ragozásban, felszólító módban a rövidebb alakú igéken az igei személyrag (olvass-olvassál). Árnyalatnyi különbség van az alakok között, a tárgyragosaknál még kisebb ez a különbség, mint a felszólító módúaknál.

– Hasznos számodra ez a válasz?

– 75%-ban igen.

– Csak egy irodalmi klasszikust hadd idézzek: talán (egy) helyes válasz a felmerülő kérdésekre:

 

Ady Endre: Őrizem a szemed

 

"Már vénülő kezemmel

Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel

Őrizem a SZEMEDET."

– Alapesetben a kezed – szád – házad az birtokos.

– Szép nyelv - jó nyelv:)

Hasznos(ak) számodra ezek a válaszok?

– Ezek birtokos személyragozású főnevek. A tárgyrag nem véletlenül lett „megalkotva”. A kettő nem ugyanazt jelenti. Éppen ezektől a finom árnyalati különbségektől szép és különleges a magyar nyelv. Legalább azok helyesen alkalmaznák, akik itt élnek. De ez távolról sincs így.

Egy példa: Nőnek a virágaid?

Megöntözöm a virágaidat. Így helyes. Máshogy nem.

*

Van egy régi, számomra is kedves versem.

 

Több  irodalmi portálon megjelent, elég sokan olvassák ma is. (Egyik kedvenc irodalmi portálon „Kedvencnek jelölés (50)”, „A verset eddig 1139 alkalommal nézték meg.” statisztikákat6 olvasom.

(Szembejött velem már mások verseiben is néhány sora, ezért is gondolom, hogy mások s kedvelik…)

 

De vajon helyes-e nyelvtanilag, ritmusában, bármilyen más szempontból? Lehet, hogy már a cím is hibás?

Tenyered melegét

 

A kezedet vágyom
tenyered melegét
kezemre hajló érintésedet
otthon-illatát idézni a múltnak
ledobni lelkünk tépett rongyait
kiteríteni takarónak
szerelmünk féltve őrzött titkait
felbátorodva a pőreségen
keresni tiltott fényeket
levetni közös bánatunkat
feledni gyászos sóhajunk
mámoros lélekkel
összehajolva
egymásba olvadó
kéz legyünk!

 

Az összeomlás elkerülhetetlen,

oda a ház is, nincs már, ki segít,

a filmhíradó csak háborút vetít,

falvak lángolnak, s holtak; temetetlen.

 

Imát visszhangoz a vérző alkonyat,

jajszavak, könnyek és gyász mindenütt,

örökifjú apák mellén két kezük

összekulcsolt vád, némult gondolat...

 

Fények helyett sistergő lámpazaj,

csalamádé íze, avas teavaj

él az álmaikban, s parázsló romok,

 

boszorkányság és bögrétlen reggelik...

Gyermekük kezét imára emelik

omló balkonok közt síró asszonyok.

 

Kihívás - Teve szavaira. (Nem kicsit javítgattam… Teve mindig próbára tesz.)

csalamádé, boszorkányság, bögrétlen, lámpazaj

https://forum.poet.hu/kihivas-batraknak---erosen-moderalt-versverseny-kellemes-dijakert

Ma már

talpmasszázs a gyógyír

sajgó végtagjainkra,

hajlott a gerincoszlopunk, 

fehér a hajunk,

és a nemrég még rakoncátlanul szétszaladó,

boldogság-mosolyok helyén –

szájunk szegletén – fáradtan megbújó,

könnyes emléktöredékek,

fiókok mélyén sápadt, 

gyűrött fényképek hívnak

a Diadalív árnyékába,

és fényévnyi távolság  

a Notre Dame,

az Eiffel-torony,

a Moulin Rouge,

és a Sacré Coeur csodája,

távoli, halk dal hív táncba 

a Montmartre-i ibolya

egykor pergő ritmusára, 

halkabban zúg a Szajna,

’hol egykor úgy tűnt, 

a folyó mindkét partja a miénk csak,

és az út nem más arra, 

mint vége-nincs, szerelmes séta…

…és lassa negyedszázada,  

hogy Párizs lett mindörökké 

utolsó, boldog őszünk,

időtlen szerelmünk 

egykor gyönyörű otthona…

 

Szójáték: "talpmasszázs, gerincoszlop, diadalív, fényévnyi" szavakra