Várakozás

Kezdetben leveleket írtam, síró, könyörgő üzeneteket ¬ a végtelenbe… Azután félszeg verssorokat, amelyek talán éppen csak hasonlítottak a versre… És ez tart ma is, tizenhat évvel, azután…

Egyik első levelem a végtelenbe:
*
Jó éjszakát …!

Drága Kisfiam! Hát itt vagyok. Eljöttem hozzád, hogy beszélgessünk, és titokban várjam a csodát, hogy az égre nézve egyszer meglátlak megint, előtűnsz a fényből, mosolyogsz rám, és meghallom újra a hangodat. Talán szólsz majd, s megsimogatsz, mint régen, ugyanúgy… Állok, várok a végtelen csendben, némaságban, becsukom szemem, s várom, egyre csak várom a képtelen csodát… Hátha mégis, itt, éppen nekem …? Istenem, hol vagy, és hol van Ő, a Fiam? - kérdezem százszor, de csak hallgat a csend tovább. Nem válaszol ma sem, senki, és soha már…?
Esteledik. Sírod fölött, a fán kedves rigóink énekelnek rekedten, álmosan. Bújik a nap, tűnik lassan a felhők mögé a fény, s búcsúzóul, – miközben, mint egy híd, átível a felhők alatt –egészen a lábamig hajol, szinte hívogat… de szemem hiába kutatja a végtelent, ma sincs csoda, csak az est jött el némán, kegyetlenül, és megint nélküled.
Kisfiam, hol vagy? Nem hallasz, nem látsz? Hangosan kérlellek: szólj már, itt van az édesanyád! Válaszul csak a könnyem hull némán, szakadatlan. Érted, Fiam!- utánad sírok, reménykedem, imádkozom, s bámulom könnyeimen át órák hosszat a szikrázó, pajkosan kergetőző, álnok fényeket…
Istenem! Miért? – kérdezem százszor. – Mi ez, ami maradt még nekünk a világból? Nélküled miért a fények, miért a Nap? Miért a lombok? Miért énekelnek a madarak?
Sötétedik. Könnyeimmel öntözöm a sírodon nyíló búsfejű virágokat, s szólongatlak makacsul,  félhangosan: Kisfiam!  Nagyon hiányzol! Hát nem érzel, nem látsz? Egy sírhalom mellett kívánok Neked jóéjszakát …!
Így lesz már mindig…?
Örökké várok már? Várom a csodát?
Sötétedik, indulnék, de ideköt, ideláncol valami… VALAKI?
Még kicsit – csak néhány percig – maradok… hátha mégis meghallják hangomat az angyalok…
Vannak egyáltalán angyalok?  És van Isten? Hol van? Hinném, legalább… !
Újra ráébredek: nincsenek csodák. Élet van, és kegyetlen halál.
De miért, hogy nekünk az élet jutott, és éppen Neked a korai halál? Miért, hogy van nap, van est, van fény, VAN minden, mi VOLT  rég, s azt hittük akkor még, hogy örök? Hát Te miért nem vagy örök? Miért, hogy életünk AZELŐTT  boldog volt, és boldogtalan lett AZUTÁN?
Vagy mégis…? Ott élsz fönt Te is az égiek között? Látsz mindent itt a földön, s tudod, mi történik velünk idelent? Akkor hát mi ez a nagy titok, ami itt körbevesz? Mi ez a süket csönd? Miért, hogy soha nem felelsz?
Miért lett üres, színtelen a világ? Amit értettem eddig, most miért, hogy minden kérdéssé változik? Mi az, hogy élet? És a halál? Vagy van még élet ott is, „azután”? Mi az, hogy örök? Mi az, hogy fáj? Mi az, hogy érzés… szív, szó, hang… eljutnak hozzád mégis, talán? Van még „azután”? Kisfiam! Válaszolj! Te már tudod talán? Csak annyit mondj, csak egyszer még - édesanyám…!
 … Miért jön válaszul e néma fény, mely eltűnik előlem mindig, ha sokáig nézem én? Cikázik, játszik velem, s én bámulom mozdulatlanul: ott vagy? Te vagy? Mi az, mi ott az égen szikrázik néha, s mint a tűz, lángra gyúl? Fénytestben Te vagy? Vagy kaján játék velem, mely csak a képzeletemben ég, s hogy még jobban fájjon a hiányod, néha az égen kigyúl, fényalakot öltve megmozdul, fénylángja forrón, hosszan lobban, elér hozzám is,- látom, ahogy a felhőkből kecsesen kinyúl, s ölel, simogat, melegít? Te vagy e fény talán, mi válaszul a sírodon némán elsimul?
Merengésemből fájó létemre ébredek… Játék ez csupán, kegyetlen játék velem. Te alszol, örökre már. Nem várnak ránk csodák. Szívembe markol megint a szomorúság. Én itt, Te ott. Élet és halál. Én ébredek, Te alszol…
Istenem, vajon fáj a halál…?
Fölnézek búcsúzóul az égre még, mely most már Veled lett örök talány… fölöttünk álmosan dúdol egy madár … Neked, Fiam! – altatót talán?
Jó éjszakát, álmodj rólam is. Jövök, ha hívsz, s majd átölelsz egyszer megint, talán …

2001-07-24
*

… és egy villanás, 2016. július 23-án, egy nappal égi születésnapod előtt. Negyvenkét éves lennél, de csak a hiány maradt velünk, és a hiú vágy – a már soha meg nem születő unokák után...

Várakozás
 
Megremeg fönt a holdvilág,
egy esőcsepp arcomon koppan,
a felhők sötétek, mély-lilák,
mögöttük csillagmécs lobban.

Dereng a fény a víz fölött,
egy parányi csodára várok,
szívembe békesség költözött,
ághegyen ringnak az álmok.

Szeretlek, Kisfiam, örökké szeretünk!

Anyu és a többiek, itthonról...