Talán a vers talál utat…

Hogyan segíti az Internet a versírást? - pályázat

Ülj mellém! (naplómból)

"Az igazi remekmű néha nem is olyan tökéletes. Csak sugárzik, a "csak álom" is benne van, a    csillagok fénye, a tündéri. S a feladatnak ez a része, amikor a művész már nem tud művén segíteni: az utolsó ecsetvonást, a tündérit az Isten végzi el."

(Márai Sándor)

Talán soha nem volt még olyan nagy szüksége az embernek arra, mint napjainkban, hogy elvadult lelkét lírával szelídítse, és úgy menjen tovább, fejét az ég felé emelve, hogy közben érezze a körülötte  vajúdó világ könyörgő arcán kiütköző sebhelyeket, de túl ezeken megélje  újra azokat a létélményeket, mint a szeretet, hála, szerelem, alázat, szomorúság, bánat – amelyek nélkül az ember maga is gép csupán. A költő talán azért éppen költő, hogy kiszabadítsa az embert, az ember lelkét a világ – valami  eszeveszett gépezet – pörgéséből, mielőtt az végérvényesen elragadná és bezárná.

Elgépiesedő világunkban, ahelyett hogy élnénk a technika lehetőségeivel , kihasználnánk, magunk és a világ javára fordítanánk azokat, gyakran visszaélünk ezekkel, és egyre hangosabbá válnak a parttalan viták, rosszízű személyeskedések az emberi közösségekben, de a virtuális terekben is. Nem értem, miért a harag, a rosszindulat, bántás és gáncsoskodás kerekedik sokszor felül a megértésen, a jó szándékon, önzetlenségen? Miért, hogy gyakran a gyűlölködés dominál – még az állítólag különlegesen magas érzelmi intellektussal bíró művészvilágban is – akkor, amikor ma már a virtuális közegben (is) egyre szélesebb lehetőség volna értékeink, élményeink, alkotásaink megosztásán túl értelmes, építő, segítő, hasznos véleménycserére, ami – legyen bár méltató, vagy elmarasztaló – de emberi hangon, őszintén szólítaná meg a másikat? Ehelyett a virtuális világban sokszor arctalanul, nem szerényen megbújó  lelki értékeinket, hanem valós, önmagunk által sem szeretett, bántó énünket tápláljuk, hogy aztán egyszer csak fitogtatva, másokat megalázva, gyakran súlyos lelki sérüléseket okozva, degeszre hizlalva  közzétegyük. Pedig bizonyára, akaratlanul is valamennyien a találkozási pontokat keressük, azokat, amelyek közelebb hoznak egymáshoz; kapaszkodnánk egymás gondolataiba. Ehhez csupán becsülnünk kéne a másikban az embert, tisztelettel fogadni egymás véleményét, gondolatait, megfontolni, s – uram bocsá' – néha jótékonyan hasznosítani közülük azokat, amelyek előbbre viszik dolgainkat.

 

Ha szeretettel hívnánk és fogadnánk egymást, talán hamarabb célhoz érnénk, úgy, hogy közben érezhetnénk a kinyújtott, segítő kezeket, és észrevehetnénk magunk körül a segítségre vágyókat is …

Jómagam különleges lehetőségnek érzem ezeket az eszmecseréket, megmérettetéseket, amelyek az internetes világban (is) bárki számára adottak, hálás vagyok minden szóért, amivel méltatják, vagy akár bírálják leírt gondolataimat, hiszen vitatkozni, érvelni is tanítanak.

Elmondhatatlanul sokat tanulhatunk mások nézeteiből, gondolataiból.

S hogy példát mutassunk, tiszteljük nagyjainkat, olvassunk sokat a nagy elődök műveit ízlelgetve, majd megosztva élményeinket – élve az Internet, az elektronikus könyvtárak adta lehetőségekkel is.

Ha pedig valaki írásra adja a fejét, szerintem semmi nem menti bizonyos nyelvtani, kommunikációs, a publikálásra vonatkozó alapszabályok betartása, és az írott szó általi felelősség alól. Magam is tanulom, sok éve már, alázattal, szeretettel, bukdácsolva, de hálás örömmel,  mondhatni, megújuló életörömmel, túlélve sorsom legkegyetlenebb próbatételeit. A lényeg talán csak annyi: élni a lehetőségekkel, a virtuális és az anyagvilágban is, de soha nem visszaélni, és élni hagyni másokat is.

Megosztani az élményt – akár a virtuális térben is – nagyszerű dolog, legalább olyan különleges, mint megélni, akár alkotóként, vagy érdeklődő, kultúrára, szépre szomjazó emberként. Bár az élmény, a minőség mindenki számára más-más értéket jelent, mégis azt gondolom, mindannyiunkban rejtőzik valami különleges,  legföljebb más eszközeink vannak arra, hogy átadjuk a megélt, teremtett élményt; vannak, akik kivételes tehetséggel bírnak e téren, vannak, akik jól kommunikálnak, de akadnak olyanok is, akiket mások inspirálnak arra, hogy megmutassák képességeiket.  Általuk juthatunk el felemelő művészeti, irodalmi élményekhez, s ha kíváncsian keressük az élményt, bővelkedhetünk az elénk táruló értékes, szép kifejezésmóddal megáldott emberek által közvetített gondolatvilágon át a világ színeiben, csodáiban, akár személyes, közvetlen érzékszervi élmény híján is, hiszen manapság már olyan fejlett a technika, hogy szobánkba hozza a világot.

De mi van azokkal, akik élményeik megosztására ugyanúgy vágynak, mint akik számára minden lehetőség adott, de még bátortalanul mozognak a világban? –  hiszen vélhetően minden ember – nem csupán a művészek, alkotók – egyik legmélyebb vágya az élmények, a gondolatok cseréje, azaz adni valamit magunkból másoknak; Megosztani az élményt… – fájdalmunkat, szorongásainkat, vagy éppen boldogságunkat – izgalmas, különleges köntösbe csomagolva. Egyik legszebb, legértékesebb, legemberibb gesztus, ha képesek vagyunk rá, hogy segítsünk a másiknak felismerni azt, hogy az ő számára is adott a lehetőség, és felébresztjük a benne is ott rejlő vágyat arra, hogy megmutassa rejtett értékeit  – persze,  ha ő is így akarja. Lehet, hogy célt, értelmet adunk így életének... Persze soha nem úgy, hogy érdemtelenül is dicsérjük, magasztaljuk, de úgy sem, hogy igaztalanul ócsároljuk, és sarokba szorítjuk a közlésvágyával együtt, és örökre megöljük benne az értelmes életcél keresésének még a csíráját is.  Egy próbálkozást mindenképpen megér a dolog, s ha a jó szándék visszájára fordulna, hagyjuk őt, hadd menjen a maga útján, hadd tanuljon saját hibáiból.

 

Ahogy a kisgyermeknek is már idejekorán meg kell tanulnia az emberi közösségekben való együttélés alapvető normáit, mások elfogadását, sőt, később azt is, hogy kötelességünk segíteni a másiknak, ha bajban van, tanuljuk meg, soha nem késő, és gyakoroljuk e nemes, szép emberi gesztust, ami legalább olyan értékes, mint a művészetekben való jártasság, vagy azokban való kimagasló eredmények elérése.

 

talán a vers

talán a gondolat – a szép –

talán a vers segít értelmes lét felé

talán az út során kinyújtott kéz

talán a csend-vajúdta hang becéz

ha röpke pillanatra hozzád elér

 

talán ha villanó remény

mint pislanó fény fakad

nem rettent rút harag

szivárvány-lelkeket

 

szökik a csend

nyomában szelíd hang halad

utat talál s bekopog

zord szívek falán

talán a vers

– Parafrázis, Mészáros Viktor: A költő dolga –