Miért a vers…? (naplómból)

gosivali•  2016. november 10. 16:51

A magyar nyelv napja elé

„A vers – én vagyok, meg egy kicsit már nem is én. Átlényegülés, amilyen lehet Krisztussá lenni kenyérből és borból. Vagy fordítva? Testből és vérből eledellé lenni.

A vers könnyű szél simítása homlokunkon – mintha egy álombéli kéz illetné verejtékcseppjeinket.

A vers egy kézfejre támasztott, tenyérbe ejtett homlok, és oldalt nézés, mert nem bírunk szemből annyi fényt. Mégis azon tűnődünk – milyen lehet a fény?”

(Gyurkovics Tibor: A vers)

 

Kimondatlanul is régóta reméltem, hogy egyszer választ kaphatok saját magam számára is régóta válasz nélkül maradó kérdéseimre,  valóságos válaszokat az értelmet adó földi lét fontos állomásain.

– Miért is akarok én mindenáron verset írni? 

– Mikor kezdődött az a belülről meg-megrezzenő, félénk bíztatás? Bíztatás volt-e egyáltalán, vagy furcsa játék az érzékeimmel, érzéseimmel, vágyaimmal, ambícióimmal, önmagammal? 

– Mi történt velem akkor, amikor egy réges-régi nyári délutánon papírra vetettem az első sorokat? 

– Mi volt a célom ezzel, s volt-e egyáltalán? Miféle ösztön, vágy, kényszer - ha volt ilyen – hajtott, űzött afelé, hogy kitörjek saját csendemből? S ha már megtörtént, van-e jogom, s mekkora felelősség az, hogy gondolataimat néha már versnek hiszem, s így tárom mások elé – ebben a hitemben – és vajon nem tévhit vezet-e ma is?

– Mit akarok én egyáltalán ezzel? Mit várok az emberektől? Nem mérhetetlen önzőség-e csupán e vágy, vagy – uram bocsá’ – nem ártok-e ezzel azoknak, akik ma már rendszeresen „olvashatnak gondolataimban”? Hiszen azt, hogy megosztom gondolataimat – írásban és másokkal is – már nem ösztönösen teszem, hanem tudatosan, tehát valami célom van ezzel… – de mi ez a cél? –– Kinek jó, ha jó egyáltalán, vagy hasznos-e valakinek?

Nem sorolom tovább a fel-feltoluló kérdéseket, unalmas volna, és lehetetlenség lenne felsorolni is. A fontosabb talán az, hogy néhány évvel a fiam halála után megérkezett néhány válasz. Hálás vagyok ezért.

Elsőként talán arról, hogy ezt a vágyat – nevezhetjük írás-kényszernek is – a fiam elvesztése hozta ki belőlem, bár  valahol mélyen a génjeimbe kódolva ott szunnyadt eszmélésem óta, hiszen azóta versimádó vagyok.

Emlékszem az első  alkalmakra, amikor még minden ösztönösen történt: valami különös, belső késztetésre, és nem görcsös, ragaszkodó törekvéssel, rímkereséssel, inkább úgy, ahogyan néha nagy-sokára kibuggyan a könnyünk, és végre felszabadultan sírni kezdünk, amitől aztán könnyebbé válik a lelkünk. Mintha megtisztulnánk… 

Valahogy így írtam 2001-ben az első, félszeg sorokat, majd sorban a többit, amelyekről akkoriban még alig sejtettem, hogy hasonlítanak a vershez. Ám a legmélyebb gyász idején nem is volt ez fontos. Sokkal fontosabb volt kapaszkodni bármibe, ami erősített abban a hitemben, hogy talán ezzel a különös kommunikációval, örökre eltávozott gyermekem egyre gyakoribb megszólításával (is) valami nagyon szoros érzelmi kötelék maradhat majd a köztünk, – olyan, vagy hasonló, amilyen közös életünkben volt…

Különös, hogy soha nem kellett bíztatni magamat, hogy „most akkor írj egy verset…!” Csak üldögéltem a napsütötte teraszon – hozzáteszem, rengeteg verset olvastam akkoriban is, ahogy egész életemben, és ez is mindenképpen meghatározó lehet a történésekben – és írtam a gondolataimat, amelyek valamiért néha vershez hasonló rímekben születtek meg a papíron, és kezdetben, kivétel nélkül, mind a fiamnak szóltak.

És egyre többet olvastam – elsősorban verseket –, és egyre többször szedtem rímekbe érzéseimet, amelyek révén a kötelék köztem, és örökre eltávozott fiam között egyre erősödött.

És az út során megérkezett a másik fontos válasz: akinek lételeme az olvasás, és felismeri az anyanyelv ismeretében rejlő felbecsülhetetlen szellemi értékeket, azt érheti bármilyen, elviselhetetlennek tűnő bánat, tragédia, érezheti magát éppen a mennyországban, vagy a pokol mélyén, mindig vele maradnak leghűségesebb társai, a könyvek, amelyek felerősítik az érzelmeket, hol kacagtatnak, hol segítik feltörni a lélek legrejtettebb zugaiban kövesedő fájdalmat. Emléket idéznek és feledtetnek. Általuk akaratlanul megismerhetjük az emberi lélek legtitkosabb rejtelmeit, és valami különös kegyelem folytán szinte elénk hullnak a könyvespolcról, akkor, és azok a könyvek, amelyikre éppen abban a létállapotban szükségünk van. 

Velem is így történt. A könyvek nem hagytak magamra soha, akkor sem, amikor úgy éreztem, elhagyott az Isten. 

Rádöbbentem, hogy aki megismeri, megízleli ezt a különös csodát – az olvasás gyönyörűségét – az már soha nem képes e nélkül élni. Lelkében örökre ott maradnak a könyvek lenyomatai, a könyvélmények, amelyek élethosszon át kísérik. 

Idővel kívülről mondjuk a verssorokat, képzeletünkben felidézzük, újra és újra átéljük a tragédiák, komédiák, regények hőseit, régvolt, vagy eljövendő korok hangulatát, újra meghalljuk régvolt költők lélekhangjait, Ha olvasunk, kilépünk zárt világunkból, kitágul számunkra a létezés, és sohasem leszünk magányosak.

És idővel a harmadik kérdésre is megjött a válasz:

Az évekig tartó álmatlan éjszakák emléke, amelyeken akarattal rémálmokat idéztem a fiam halálának utolsó, sohasem látott, a fizikai megsemmisülést idéző, legszörnyűbbnek elképzelt perceiről. Sokáig azt akartam, hogy szakadjon meg a szívem a fájdalomtól… - és mindahányszor versrészletekkel kergette el a borzalmas látomásokat valami titokzatos erő.

Néha hajnalig verseket mormoltam magamban, mert akkoriban még imádkozni is képtelen voltam. 

Igen, válasz ez arra a fel-felbukkanó kérdésemre is: miféle erő húzott vissza saját magam őrületbe kergetésétől? A válasz: hogy sok éven át, minden éjjel segítségemre siettek leghűségesebb társaim, a könyvek, a versek, hogy elűzzék belőlem a kegyetlen, ám értelmetlen önmarcangolás démonait.

Minderről már meséltem a Nekem a vers a lelkem is, és a Sem író, sem költő nem vagyok című írásaimban.

Egy mondatban mégis megismételném a néhány évvel ezelőtt kezdődő, és ma is tartó „íráskényszer” lényegét, amely szintén fontos válasz „megvilágosodásom” útján:

– az írásaimon át csak annyit kívánok elmondani az embereknek a magam szerény eszközeivel – néha vers-próbálkozásokkal – hogy van kiút a legkegyetlenebb sorshelyzetekből is. Szeretném elmesélni, hogy honnét, hova érkeztem, s talán azt is; hogyan… Ha csak egyetlen embernek is erőt adhatok, s valami apró fény érinti őt meg – a remény fénye – már érdemes volt. Mindezt úgy tenném – és ez talán nem szerénytelenség – hogy sorsommal valamennyit tanítsak az embereknek… Ha mást nem, túlélni és azután újra élni… – együtt a mondhatatlan, pótolhatatlan hiánnyal. 

Úgy szeretnék mesélni, hogy életemmel, megélt sorsommal tanítsak, ahogy én is tanulni szeretnék, akár élethosszig – másoktól…

S hogy miért éppen most jutott eszembe mindez? Mert aktuális.  

Manapság, az Internet korában jó az, ha az emberek élnek a lehetőséggel, és megosztják egymással gondolataikat, akár versben, vagy vers-próbálkozásokkal is. Rossz az – nagyon rossz – ha olyannyira öncélú ez a késztetés, hogy például ordító helyesírási hibák hemzsegnek az írásainkban. 

Vallom, hogy minden ember, aki írásban is) közzéteszi gondolatait, tartozik annyi tisztelettel anyanyelve, és a másik ember – az olvasó iránt – hogy elsőrangú felelősségeként, legjobb tudásához mérten igyekszik ezeket a borzalmas hibákat elkerülni, akár úgy, hogy ha bizonytalan, a közlés előtt segítségül hív valakit, vagy él az interneten is elérhető szabályzatok útmutatásaival. 

Szerintem nagy kárt okozunk azzal, ha alapvető nyelvtani hiányosságokkal tesszük közzé írásainkat. (Hangsúlyozom: nem a figyelmetlenségből történő elírásokra, és a néha még vitathatónak is számító vesszőhibákra, apró szabálytalanságokra gondolok.)

Ismét egy újabb válasz – magamnak is: azért írunk, hogy megosszuk másokkal gondolatainkat. Vágyunk arra, hogy visszajelzés érkezzen. 

De vajon milyen visszajelzésre várunk? Őszintére? Ebben már nem vagyok annyira biztos, sőt abban sem, hogy tényleg az olvasó, a másik ember visszajelzésére, véleményére vágyunk, hiszen a legtöbb esetben mi magunk, már jó előre eldöntöttük: „remekművet” írtunk! Akkor is, ha tartalmát, stílusát, és a mondanivalót illetően is semmitmondó, csapnivaló, és sajnos, gyakran a már említett, ordító helyesírási hibáktól hemzsegő „alkotással” kápráztatjuk – elsősorban tehát magunkat, de olvasóinkat, a másik embert is!

Ébredésem egyik fényes kis lángocskája tehát azt dúdolgatja csúfondárosan: a legtöbben magunknak írunk…! Önzőn, öncélúan. Nem vagyunk kíváncsiak igazán a másik ember véleményére – többnyire el sem viseljük, ha ő másként vélekedik „művünkről”, vagy uram bocsá’ – akár nagyon udvariasan – a hibáinkra figyelmeztet, megsértődünk, ahelyett, hogy hálásak lennénk.  (Természetesen nem a durva, rosszindulatú pocskondiázásra, udvariatlan, lenéző vélemény-nyilvánításokra gondolok, ami mindenfajta emberi közösségben megengedhetetlen.)

Nem tudunk egymással kommunikálni. Talán nem is akarunk. Pedig írni – akár csak virtuálisan és amatőr módon – és egymással kommunikálni nem kötelező. Ha mégis megtesszük, soha ne feledjük a felelősségünket anyanyelvünkért, egymásért, magunkért. Tekintsük egymást embernek, akár írunk, akár kritizálunk. Fontos, hogy írásainkkal tanítunk! 

Talán a legfontosabb nem is az, hogy műveink igazi alkotások-e, vagy azzá lesznek-e valamikor, hanem a közzétett alkotásokba rejtett üzenet, amit a legjobb tudásom szerint, alázattal osztok meg másokkal, valahogy úgy, ahogyan egyedül csak én tudom, senki más nem képes erre. Ne világrengető dolgokra gondoljunk, hanem valami egyedire, különlegesre, valami apró csodára… 

S ha ez sikerül, mert a visszajelzések ezt igazolják, akkor köszönjük meg a sorsnak, hogy adhattunk valamit magunkból, és így, ezzel az alázattal fogadjuk a felénk érkező üzeneteket is. 

Tanuljunk jót – de csakis jót - egymástól, és olvassunk sokat – de ne csak egymás írásait! „Olvassunk egymás gondolataiban” tisztelettel, de ne feledjük soha: írni és olvasni a világon egyedül az ember képes. Éljünk e csodával, ne visszaéljünk!

Verset olvasni – hát még verset írni! – gyönyörűség…! Az emberlét egyik legkülönlegesebb adománya.

Kalandozzunk kicsit a XX. századi világirodalomban, alázattal, csodálattal… – most elsősorban nagyjaink páratlan versfordításait megvillantva, hiszen az ő költői képességeik, alázatuk híján soha nem ismerhettük volna meg, nem olvashatnánk gyönyörű anyanyelvünkön a világirodalom remekeit. 

Tanuljunk nagyjainktól!

Kis csokor,- idézetek a Versek Verseiből:

 

Nikola Vapcarov:

Búcsú 

 

”Majd álmaidban meg-meglátogatlak, 

mint messzi vendég, kit senki se várt. 

Ne hadd hogy kinn az úton ácsorogjak, 

az ajtót be ne zárd!”

(Kardos László fordításában)

 

Salvatore Quasimodo: Talán a szív 

 

„A hársak csípős illata elmerül 

az esõs éjszakában. Hiábavaló lesz 

az öröm korszaka, viharos kitörése: 

villámharapása úgy szétporlik, mint a víz.”

(Képes Béla fordítása )

 

Szergej Jeszenyin

 ITTHON VAGYOK


„Itthon vagyok, együtt megint

e tűnődő, szelíd vidékkel.

A hegy mögül még visszaint

a fürtös alkony, lágy kezével.”

 

 (RAB ZSUZSA ford.)

 

Pablo Neruda

Mezítelenül, akár a kezed, oly egyszerű vagy 

 

”Mezítlenül, akár a kezed, oly egyszerű vagy,

parányi, sima, földi, áttetsző és kerekded,

hold-vonalú a tested, almafákkal szegett út,

mezíten oly sudár vagy, mint meztelen kalászok.”

(Somlyó György ford.)

 

Paul Éluard

Szemed íve 

 

„Szemed szivem egész körülveszi,

édes táncával körülrepdesi,

idő dicsfénye, biztos éji bölcső;

s csak azért nem tudom mindazt, mit éltem,

mert szemeid nem mindig láttak éngem.”

(Somlyó György ford.)

 

JEAN COCTEAU

AZ ÁLOM ELKERÜL 


”Az álom elkerül, ha alvó arcod éjjel 

a nyakamon pihen; 

mert leskel a halál s talán ilyenkor ér el 

s elaltat hirtelen.”

 (Radnóti Miklós fordítása)

 

George Bacovia

LILA ALKONYAT

 

„Szép, őszi alkonyat, lila… 

A háttérben két nyárfa foltja lágyan: 

Apostolok dús, lilaszín palástban - 

 A város lángoló lila.”

 ((Kiss Jenő fordítása)

 

Apollinaire

Búcsú

L' Adieu

 

„Letéptem ezt a hangaszálat

Már tudhatod az ősz halott

E földön többé sohse látlak

Ó idő szaga hangaszálak

És várlak téged tudhatod”

 

(Ford.: Vas István)


Rilke, Rainer Maria

Oltsd ki szemem

 

„Oltsd ki szemem: én mégis látva látlak, 

tömd be fülem: én hallom

hangtalan szád, 

lábatlanul is elkúszom utánad, 

és hogyha kell, száj 

nélkül esküszöm rád. „

 

(Fordította: Nemes Nagy Ágnes)

http://impressmagazin.hu/november-13-a-magyar-nyelv-napja/



Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

gosivali2016. november 12. 09:25

... és hoztam még egy csodát... :) Bár percenként hozhatnék újabbat, de ezt mindenképpen ajánlom mindenkinek, szeretettel:
Gemma Moretti
Őrizlek

Így nem őrizte kincseit a gazdag,
nyár illatát búsongó, szőke kazlak,
nap színeit üvegbe zárt gyümölcs,
sok tudományát vén zsugori bölcs -
mint téged rejtelek, őrizlek én,
mindent, mi tiéd volt és most enyém:
papírlapot, melyen kezed nyoma,
pillantásod, mely rólam szállt tova,
egy mondatot amely tetszett neked,
dallamocskát, mit dúdoltam veled,
egy virágot, melyhez hozzáért arcod,
mozdulatod, ahogy fejed lehajtod,
s még mennyi mindent. Oly szegény a szó
mondani, írni, mily boldogító,
hogy kincsem van, és ez a kincs te vagy,
hogy áradó örömöm titka vagy,
s mert bennem élsz, minden baj elkerül.
És gazdag vagyok, mérhetetlenül.
*
Azt gondolom, ez a vers is példája annak, hogy milyen egyszerű szavakkal lehet különlegeset közvetíteni... Ha csak egyet, vagy néhányat sikerül hasonlóan életem végéig, én mérhetetlenül boldog leszek és gazdag. :) Addig is gazdagszom a hasonlókból, és hálás vagyok szerény gondolataimért, amelyek közül néhány talán egyszer verssé válik :)

gosivali2016. november 12. 09:12

@Rozella: Csak "hangosan" gondolkodtam. :) - ahogy többen is teszik ezt itt a poeton, és más portálokon is. Most sem tudok mást mondani, mint azt, hogy a legfontosabb alázatunk őrzése az irodalom iránt, kis odafigyelés másokra, apró jelzések a többiek felé, még akkor is, ha rengeteg a dolgunk. Sokakkal ellentétben én vallom, hogy a szívecskékkel nem ártunk annyit, mint pl. egymás pocskondiázásával, vagy érdemtelen dicséretével. Számomra csupán egyfajta jelzés, hogy itt járt az olvasó, és legalább parányi örömöt szerzett neki az írásom. Visszafelé sincs több jelentősége, mint egy kedves gesztus a szerzőtárs felé, különösen olyankor, ha nincs időnk jelezni, hogy ott jártunk, olvastuk. Az persze, hogy a szívecskékkel együtt gyakran érdemtelenül jelezzük, hogy "csodás és gyönyörű" egy-egy írás, olyankor is, ha teli van hibákkal, az már bizony árthat a társainknak. Az pedig - sajnos, tapasztalatom - hogy vannak, akiknek bármily udvariasan, kedvesen szólunk - a legjobb szándékkal, mintha csak beszélgetnénk egy irodalmi műhelyben - hogy a helyében próbálkoznék pl. ezzel, azzal, vagy - hangsúlyozva, hogy szerintem...! - még színvonalasabb lehetne a verse, ha ... - vérig sértődnek. Így hát magam is úgy döntöttem, hogy a legritkább esetben kezdeményezek hasonló "beszélgetéseket", ám változatlanul örömmel és hálásan fogadok minden véleményt, akkor is, ha az nem éppen dicsérő. Legfeljebb vitatkozunk - ami néha bizony lehet építő :) Tudom, nem illik saját szövegből idézni, de nem szeretném újra leírni a fontos gondolataimat:
"Tanuljunk jót – csakis jót! - egymástól, és olvassunk sokat – de ne csak egymás írásait! „Olvassunk egymás gondolataiban” tisztelettel, de ne feledjük: írni és olvasni a világon egyedül az ember képes. Éljünk e csodával, ne visszaéljünk!
Verset olvasni – hát még verset írni! – gyönyörűség…! Az emberlét egyik legkülönlegesebb adománya." A magam részéről hálás vagyok ezért, és szeretném, ha élethosszig kitartana bennem ez a vágy - elsősorban az olvasásra, nemkülönben az írásra, az állandó tanulásra, úgy, hogy alázatom az irodalom és társaim, valamint az olvasók iránt sohase csorbuljon.

Rozella2016. november 11. 21:57

"...Nem tudunk egymással kommunikálni. Talán nem is akarunk Pedig írni – akár csak virtuálisan és amatőr módon – és egymással kommunikálni nem kötelező. Ha mégis megtesszük, soha ne feledjük a felelősségünket anyanyelvünkért, egymásért, magunkért. Tekintsük egymást embernek, akár írunk, akár kritizálunk.!"

Teljesen egyetértek. Nagyon sok értékes gondolatot hoztál, és jó, hogy leírtad őket, mert csak így érthetjük meg jobban egymást. "Szóból ért az ember" Milyen szépen mondja a nyelv..., de látom, hogy sokan vannak akik nem akarnak szóba állni senkivel.. A neten is számos oldal, fórum, van, ahol foghegyről odavetett szavakkal, kvázi kinyilatkoztatásokkal intézik el az ún. kommunikációt; máskor meg mondjuk írnak egy pontot, vagy egy vesszőt... mert még arra sem érdemes a másik, hogy egy szót írjon neki... Ha már nyilvánosan teszi, ami ugye nem kötelező... A másik, amit én nem értek, hogy sokan írnak,- pl. itt a poeten is, de szinte semmire nem reagálnak... Nem szólnak másokhoz, nem válaszolnak hsz-ekre, stb. .. hát így elég nehéz kommunikálni valóban. Jó a versválogatás is, tetszett!

gosivali2016. november 11. 11:38

@merleg66: Örülök, Gábor. A fordításokat (is) fantasztikusnak érzem...

merleg662016. november 10. 21:28

Bravúros vers válogatás, nagyon tetszett!

gosivali2016. november 10. 21:14

@skary: Igaz is... :)

gosivali2016. november 10. 21:14

@szalaikincses: Köszönöm, hogy itt is meglátogattál, Ibolya.

skary2016. november 10. 18:13

nem a miértek hanem a csak úgy a fontos...nem érdemes felboncolni az élőt .:)

szalaikincses2016. november 10. 17:54

Köszönöm értékes gondolataidat, Valika, egyetértek... és a versválogatás is szívemnek való.