Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Kavicsok
gosivali 2025. január 7. 11:16 olvasva: 34
Fiamhoz, negyedszázaddal azután, hogy 26 évesen, hirtelen előre ment, és már tudom; ahogy a szeretet, úgy a gyász, az elengedés is örök, végeérhetetlen…
Naplóbejegyzések a végtelen várakozásról – ami egyszerre fájdalmas és gyönyörű – életem legkegyetlenebb próbatételének idején, a tengernél:
Még minden csendes, kihalt.
Bágyadtan tűnik el a felhők mögött a hold. Mintha angyalok zenélnének halkan udvarán… Mintha mégis életjelet hozna, valami sejtelmes dallamot sodor felém a tenger felől a szél, és én szívom a balzsamos, friss levegővel a néma, napfényes vágyaktól megfosztott fövenyen, ahol a szürkébe ájult túlparton a könnyű hullámzás megtörik, majd visszafelé árad, súlytalan leheletként érkezik újra hozzám, és ez a finom áramlás átitat kívül-belül, eltölt, mint a várakozót, aki érzi, tudja, biztosan eljön, akire vár…
Ám csupán álomba ájult csillagok ébredeznek a hajnal üdítően hűs illatával, sirályok ujjonganak a lassan lehajló mennybolt langyosult heve alatt...
„Akkor” a Görög Hold
„Ma újra véres és halottas álmokat
küldött egy isten.”
*Babits Mihály: Laodameia
…Napokig nem jött semmi hír;
a várakozás fagyos rettenete költözött
a falak közé és a remény, hogy a gyermek él…
Éjente gyászos csönd süvöltött itthon,
a város fölött, és valami rideg, sötét lepel mögött
a Hold tükrözött zordan a Canal d'Amour
néma partjain hánykódó hullámokon…
…Mintha az örök fénybe lépett volna azon az éjen.
Rohantam felé kifulladva; talán utolérem,
de eltűnt hirtelen az égbolt különös tükrében,
és villám hasította szét az égbolt kristályüvegét,
körben a csillagfény kihunyt, a sápadt Hold nagy,
kerek arcán valami komor szégyenfolt-féle gyúlt;
talán egy felhő vonta rá leplét félve...
– sohasem álltam még így a közelében,
soha nem láttam a Holdat ily sötétnek...
Rémülten a gyászos lepel után kaptam,
nyomában rám hullt a fényes hajnal,
és rettegtem a fényre-ébredésben…
Csak akkor múlt el szörnyű rettegésem,
mikor megláttam Istent a fiam közelében…
„Ő megharcolta a harcot
s elhullt a végzet alatt.”
(Laodameia ; 2000. július 29. Korfu (Sidari, a Canal d’Amour
partjainál)
*
„A tenger, mondtad haldokolva, s azóta ez az egy szavad jelenti számomra a tengert, s azt is talán, hogy te ki vagy. S azt is talán, ki vagyok én? Hullámvölgyek, hullámhegyek. Agóniád, akár a tenger, megszabadít és eltemet. Anya, anya. Hétköznapok. Halálod hallom s hívlak én. Irtóztató hétköznapok. Szegény, szegény, szegény, szegény.” (Pilinszky János: A tenger)
… És én azóta várok egy végtelen, ünnepi pillanatra. Valami olyanra, mint a karácsonyvárás – advent idején:
Mert hinnem kell, hogy:
Talán a várakozás
teszi valóban meghitté az ünnepet,
talán, ha gyengéden magunkhoz öleljük
a félénken megbújó reményt,
éled a hit is szívünkben, és kijutunk
valaha még a mindennapok
mocskos, ragacsos mocsarából,
és visítva, véresen megszületik
végre a Szeretet,
talán már nem merülünk el többé a sárban,
nem zsibvásár lesz azután az ünnep a világban,
ha kigyúl az égi fény a várakozás leghosszabb éjjelén;
valami szent béke lángol,
a Kisdedet áldó áhítat - dallam születik a szánkon,
és a sok badar szó, szitok és átok elporlad végleg
a szívbéli imákon,
talán akkor lesz igazi a karácsony...
Akkor majd *"Estefelé kitisztul néha,
a csillagok kilátszanak
s mint gyermekek állunk alélva
egy nagy karácsonyfa alatt."
*
Várlak
Mint tűnő napfény az alkony-égen,
szívemben is csitul a bánat,
de esténként ma is megidézem
az arannyá érett relikviákat,
és sok év után is visszavárlak.
Akár ha angyalhad kisérne,
életre kelnek az esthomályban,
hajlongnak egymás énekére
álmos felhők közt tünde árnyak;
ott rejtőzöl egy fénynyalábban.
Mintha a mennybolt ünnepelne,
ízzó verőfény az ég nyugatra
színarany láng a naplemente,
lobban ezernyi csillaglámpa,
és én csak várlak egyre várlak…
*
Gősi Vali
Kavicsok
Emlékezés Litochoró partjainál
– Asszociáció Jóna Dávid: A kavics
és Juhász Ferenc: Szerelmes hazatántorgás
- Spirális vers-szív c. művére –
Kavics a parton; emlékezet,
az élet súlya kő-nehéz…
valaki csodát vár, még remél.
Hullámok hátán hínár lebeg,
Istenek arcán átsüt a Fény.
(Kavics a parton… – én vagyok,
a fövenyen pőre hableány
körbetáncol egy csillagot,
ki hajnali fényben csavarog.
Ó, a Csillagom! – itt bolyong!)
*
„Az egyszemű fény elfelezte arcát,
a fotelben mozdulatlan füst lebegett.
A bűn maga a büntetés,
ha az élet cipő,
benne kavics az emlékezet.”
jd
(Jóna Dávid: A kavics)
*
"Lángbaborúl szavamtól a kő.
Vérzik boldogan a holt Idő!
A Mindenség vérzik és nevet.
Ünnepli nagy győzedelmemet.
Szent, szent, szent győzedelmemet!"
(Juhász Ferenc: Szerelmes hazatántorgás - Spirális vers-szív
https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/JUHASZ/juhasz00145a/juhasz00190a_o/juhasz00190a_o.html)
*