Kavicsok

gosivali•  2025. január 7. 11:16  •  olvasva: 34

 

Fiamhoz, negyedszázaddal azután, hogy 26 évesen, hirtelen előre ment, és már tudom; ahogy a szeretet, úgy a gyász, az elengedés is örök, végeérhetetlen…

Naplóbejegyzések a végtelen várakozásról – ami egyszerre fájdalmas és gyönyörű – életem legkegyetlenebb próbatételének idején, a tengernél:

            Még minden csendes, kihalt.

Bágyadtan tűnik el a felhők mögött a hold. Mintha angyalok zenélnének halkan udvarán…  Mintha mégis életjelet hozna, valami sejtelmes dallamot sodor felém a tenger felől a szél, és én szívom a balzsamos, friss levegővel a néma, napfényes vágyaktól megfosztott fövenyen, ahol a szürkébe ájult túlparton a könnyű hullámzás megtörik, majd visszafelé árad, súlytalan leheletként érkezik újra hozzám, és ez a finom áramlás átitat kívül-belül, eltölt, mint a várakozót, aki érzi, tudja, biztosan eljön, akire vár…

            Ám csupán álomba ájult csillagok ébredeznek a hajnal üdítően hűs illatával, sirályok ujjonganak a lassan lehajló mennybolt langyosult heve alatt...

 

„Akkor” a Görög Hold

„Ma újra véres és halottas álmokat
küldött egy isten.”

*Babits Mihály: Laodameia

…Napokig  nem jött semmi hír;

a várakozás fagyos rettenete költözött

a falak közé és a remény, hogy a gyermek él…

Éjente gyászos csönd süvöltött itthon,

a város fölött, és valami rideg, sötét lepel mögött

a Hold tükrözött zordan a Canal d'Amour

néma partjain hánykódó hullámokon…

…Mintha az örök fénybe lépett volna azon az éjen.
Rohantam felé kifulladva; talán utolérem,

de eltűnt hirtelen az égbolt különös tükrében,

és villám hasította szét az égbolt kristályüvegét,
körben a csillagfény kihunyt, a sápadt Hold nagy,

kerek arcán valami komor szégyenfolt-féle gyúlt;
talán egy felhő vonta  rá leplét félve...

– sohasem álltam még így a közelében,
soha nem láttam a Holdat ily sötétnek...
Rémülten a gyászos lepel után kaptam,
nyomában rám hullt a fényes hajnal,
és rettegtem a fényre-ébredésben…
Csak akkor múlt el szörnyű rettegésem,
mikor megláttam Istent a fiam közelében…

„Ő megharcolta a harcot
s elhullt a végzet alatt.”

(Laodameia ; 2000. július 29. Korfu (Sidari, a Canal d’Amour

partjainál)

*

            „A tenger, mondtad haldokolva, s azóta ez az egy szavad jelenti számomra a tengert, s azt is talán, hogy te ki vagy. S azt is talán, ki vagyok én? Hullámvölgyek, hullámhegyek. Agóniád, akár a tenger, megszabadít és eltemet. Anya, anya. Hétköznapok. Halálod hallom s hívlak én. Irtóztató hétköznapok. Szegény, szegény, szegény, szegény.”  (Pilinszky János: A tenger)

 

… És én azóta várok egy  végtelen, ünnepi pillanatra.  Valami olyanra, mint a karácsonyvárás  –  advent idején:

Mert hinnem kell, hogy:  

 

Talán a várakozás

 

teszi valóban meghitté az ünnepet,

talán, ha gyengéden magunkhoz öleljük

a félénken megbújó reményt,

éled a hit is szívünkben, és kijutunk

valaha még a mindennapok

mocskos, ragacsos mocsarából,

és visítva, véresen megszületik

végre a Szeretet,

talán már nem merülünk el többé a sárban,

nem zsibvásár lesz azután az ünnep a világban,

ha kigyúl az égi fény a várakozás leghosszabb éjjelén;

valami szent béke lángol,

a Kisdedet áldó áhítat - dallam születik a szánkon,

és a sok badar szó, szitok és átok elporlad végleg

a szívbéli imákon,

talán akkor lesz igazi a karácsony...

Akkor majd *"Estefelé kitisztul néha,

a csillagok kilátszanak

s mint gyermekek állunk alélva

egy nagy karácsonyfa alatt."

*

Várlak

 

Mint tűnő napfény az alkony-égen,

szívemben is csitul a bánat,

de esténként ma is megidézem

az arannyá érett relikviákat,

és sok év után is visszavárlak.

 

Akár ha angyalhad kisérne,

életre kelnek az esthomályban,

hajlongnak egymás énekére

álmos felhők közt tünde árnyak;

ott rejtőzöl egy fénynyalábban.

 

Mintha a mennybolt ünnepelne,

ízzó verőfény az ég nyugatra

színarany láng a naplemente,

lobban ezernyi csillaglámpa,

és én csak várlak egyre várlak…

*

Gősi Vali

 

Kavicsok

Emlékezés Litochoró partjainál

 

– Asszociáció Jóna Dávid: A kavics

 és Juhász Ferenc: Szerelmes hazatántorgás

- Spirális vers-szív  c. művére –

 

Kavics a parton; emlékezet,

az élet súlya kő-nehéz…

valaki csodát vár, még remél.

Hullámok hátán hínár lebeg,

 

Istenek arcán átsüt a Fény.

 

(Kavics a parton… – én vagyok,

a fövenyen pőre hableány

körbetáncol egy csillagot,

ki hajnali fényben csavarog.

 

Ó, a Csillagom! – itt bolyong!)

*

„Az egyszemű fény elfelezte arcát,

a fotelben mozdulatlan füst lebegett.

A bűn maga a büntetés,

ha az élet cipő,

benne kavics az emlékezet.”

jd

(Jóna Dávid: A kavics)

*

"Lángbaborúl szavamtól a kő.

Vérzik boldogan a holt Idő!

A Mindenség vérzik és nevet.

Ünnepli nagy győzedelmemet.

Szent, szent, szent győzedelmemet!"

 

(Juhász Ferenc: Szerelmes hazatántorgás - Spirális vers-szív

https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/JUHASZ/juhasz00145a/juhasz00190a_o/juhasz00190a_o.html)

*



Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

gosivali2025. január 8. 17:27

@kevelin: Most találtam a rendrakás során... Köszönöm.

gosivali2025. január 8. 17:26

@skary: igen, igen... :)

kevelin2025. január 8. 08:19

Kedves Vali! Fájdalmas gyász , gyönyörű versek gratulálok

skary2025. január 8. 03:48

ámen