SzóVarázslat

Anyanyelvünk egyik csodájáról, a szimbolizmusról jutott eszembe a Magyar nyelv napján...

"A nyelv mint rendszer összefügg a lélek rendjével, természetével. A nyelv és a lélek kapcsolatának megteremtése az ember egészének megértéséhez vezet. A magyar nyelvet beszélő emberek kis odafigyeléssel pont az anyanyelvüknek köszönhetően rendelkezhetnek azzal a tiszta logikával, mely alkalmas egymás mély megértésére."
http://www.megertestablazata.hu/a-magyar-nyelv-csodaja

Mai verseskönyv-lapozgatásaim során Ady Endre versei, közülük is a sokat emlegetett, szinte mindannyiunk által ismert, nagy szimbolikus versei kerültek elém, mint például A disznófejű Nagyúr, az Ős Kaján, A fekete zongora, vagy pl. egyik nagy kedvencem, A vár fehér asszonya, amelyek közül – számomra – a legkülönlegesebb, legösszetettebb szimbolikája az utóbbinak van:

“Konganak az elhagyott termek,
A bús falakról rámered
Két nagy, sötét ablak a völgyre.”

Micsoda összetett, egyedi képi világ…! Utánozhatatlan. Akik ismerik a verset, vagy emlékeikben őriznek még iskolai tanulmányainkból valamennyit, azok pontosan tudják az elhagyott termek, a bús falak és a két nagy, sötét ablak igazi jelentését...

E versek értelmezése közel sem biztos, hogy hiánytalan, ha az általa rendszerint megszemélyesített élettel, vagy sorssal azonosítjuk. Az a különleges és egyedi szimbolista jelképrendszer, amelyet Ady a költészetében megvalósított, talán akkor a leghitelesebb, ha többértelmű, vagy ha sikerül valami lényegit megragadnia. Persze a lényegnek az olvasó szemszögéből többféle magyarázata lehet.
A szimbolizmus titokzatos, lenyűgöző lírai világa számomra Ady verseiben jelenik meg a leginkább látomásszerűen, olyan egyedi jelkép- és értékjegy-rendszert hordozva, amely páratlan.
A szimbolikus vers manapság többnyire mellőzi a föntebb megvillantott stíluselemeket, hiszen a legtöbb kortárs vers vagy lefordítható egyértelmű képi fogalmak nyelvére (össze is tévesztik, tévesztjük sokan ezzel), mint pl. az allegorikus forma, vagy értelmezhetetlen a legtöbb olvasó számára.
Hogy a közérthető, de külső elemekkel (pl. ritmus, rímek, szóképek, metaforák stb.) felruházott versek, vagy a szimbolikus (esetleg az annak titulált), megfejthetetlen, vagy különféle jelképrendszerekkel felruházott versek elfogadottabbak-e irodalmi körökben, de az olvasók szemszögéből nézve is, ez talán végeérhetetlen viták alapja marad. 
Ahogy az is, hogy milyen a jó vers? Egyáltalán, mitől vers a vers? Attól-e, hogy rejtélyes, túlságosan is elzárkózik a kíváncsi verskedvelők elől, vagy természetes, könnyed hangnemével, lírai jegyeket hordozva inkább kitárulkozik?
A választ nem tudom, de kitartó kíváncsisággal keresem magam is. 
Lelki táplálékom nap mint nap a vers, az irodalom, és alázattal köszönöm a sorsnak, hogy néha ihletést érzek leírni gondolataimat, hol versben, hol egyszerű naplóbejegyzés formájában, és a kedves olvasók megtisztelnek érdeklődésükkel.

Végül egy régebbi, vers-szilánk (evokáció), amely Ady-ihletésre született tollamból, egy – szerencsére – rövid ideig tartó hangulatban, hangulatról, a költő talán legszomorúbb, legreménytelenebb verseit olvasva éppen…

Gősi Vali: Gyónás

Hazudtam magamnak
elhitettem veletek is
hogy szárnyalok
letagadtam az éles ráncokat 
a szívemen kijavítani már 
nem tudom a belétek karcolt 
üres szavakat 
melyek nem voltak igazak
nem tudom mi a szeretet
nem tudom kik a boldogok
csak azt tudom
csalódott
magányos
kifosztott roncs
szárnyaszegett madár
*a Halál rokona vagyok

irgalmazzatok!

*(Ady Endre)

A magyar nyelv napja elé

„A vers – én vagyok, meg egy kicsit már nem is én. Átlényegülés, amilyen lehet Krisztussá lenni kenyérből és borból. Vagy fordítva? Testből és vérből eledellé lenni.

A vers könnyű szél simítása homlokunkon – mintha egy álombéli kéz illetné verejtékcseppjeinket.

A vers egy kézfejre támasztott, tenyérbe ejtett homlok, és oldalt nézés, mert nem bírunk szemből annyi fényt. Mégis azon tűnődünk – milyen lehet a fény?”

(Gyurkovics Tibor: A vers)

Kimondatlanul is régóta reméltem, hogy egyszer választ kaphatok saját magam számára is régóta válasz nélkül maradó kérdéseimre,  valóságos válaszokat az értelmet adó földi lét fontos állomásain.

– Miért is akarok én mindenáron verset írni? 

– Mikor kezdődött az a belülről meg-megrezzenő, félénk bíztatás? Bíztatás volt-e egyáltalán, vagy furcsa játék az érzékeimmel, érzéseimmel, vágyaimmal, ambícióimmal, önmagammal? 

– Mi történt velem akkor, amikor egy réges-régi nyári délutánon papírra vetettem az első sorokat? 

– Mi volt a célom ezzel, s volt-e egyáltalán? Miféle ösztön, vágy, kényszer - ha volt ilyen – hajtott, űzött afelé, hogy kitörjek saját csendemből? S ha már megtörtént, van-e jogom, s mekkora felelősség az, hogy gondolataimat néha már versnek hiszem, s így tárom mások elé – ebben a hitemben – és vajon nem tévhit vezet-e ma is?

– Mit akarok én egyáltalán ezzel? Mit várok az emberektől? Nem mérhetetlen önzőség-e csupán e vágy, vagy – uram bocsá’ – nem ártok-e ezzel azoknak, akik ma már rendszeresen „olvashatnak gondolataimban”? Hiszen azt, hogy megosztom gondolataimat – írásban és másokkal is – már nem ösztönösen teszem, hanem tudatosan, tehát valami célom van ezzel… – de mi ez a cél? –– Kinek jó, ha jó egyáltalán, vagy hasznos-e valakinek?

Nem sorolom tovább a fel-feltoluló kérdéseket, unalmas volna, és lehetetlenség lenne felsorolni is. A fontosabb talán az, hogy néhány évvel a fiam halála után megérkezett néhány válasz. Hálás vagyok ezért.

Elsőként talán arról, hogy ezt a vágyat – nevezhetjük írás-kényszernek is – a fiam elvesztése hozta ki belőlem, bár  valahol mélyen a génjeimbe kódolva ott szunnyadt eszmélésem óta, hiszen azóta versimádó vagyok.

Emlékszem az első  alkalmakra, amikor még minden ösztönösen történt: valami különös, belső késztetésre, és nem görcsös, ragaszkodó törekvéssel, rímkereséssel, inkább úgy, ahogyan néha nagy-sokára kibuggyan a könnyünk, és végre felszabadultan sírni kezdünk, amitől aztán könnyebbé válik a lelkünk. Mintha megtisztulnánk… 

Valahogy így írtam 2001-ben az első, félszeg sorokat, majd sorban a többit, amelyekről akkoriban még alig sejtettem, hogy hasonlítanak a vershez. Ám a legmélyebb gyász idején nem is volt ez fontos. Sokkal fontosabb volt kapaszkodni bármibe, ami erősített abban a hitemben, hogy talán ezzel a különös kommunikációval, örökre eltávozott gyermekem egyre gyakoribb megszólításával (is) valami nagyon szoros érzelmi kötelék maradhat majd a köztünk, – olyan, vagy hasonló, amilyen közös életünkben volt…

Különös, hogy soha nem kellett bíztatni magamat, hogy „most akkor írj egy verset…!” Csak üldögéltem a napsütötte teraszon – hozzáteszem, rengeteg verset olvastam akkoriban is, ahogy egész életemben, és ez is mindenképpen meghatározó lehet a történésekben – és írtam a gondolataimat, amelyek valamiért néha vershez hasonló rímekben születtek meg a papíron, és kezdetben, kivétel nélkül, mind a fiamnak szóltak.

És egyre többet olvastam – elsősorban verseket –, és egyre többször szedtem rímekbe érzéseimet, amelyek révén a kötelék köztem, és örökre eltávozott fiam között egyre erősödött.

És az út során megérkezett a másik fontos válasz: akinek lételeme az olvasás, és felismeri az anyanyelv ismeretében rejlő felbecsülhetetlen szellemi értékeket, azt érheti bármilyen, elviselhetetlennek tűnő bánat, tragédia, érezheti magát éppen a mennyországban, vagy a pokol mélyén, mindig vele maradnak leghűségesebb társai, a könyvek, amelyek felerősítik az érzelmeket, hol kacagtatnak, hol segítik feltörni a lélek legrejtettebb zugaiban kövesedő fájdalmat. Emléket idéznek és feledtetnek. Általuk akaratlanul megismerhetjük az emberi lélek legtitkosabb rejtelmeit, és valami különös kegyelem folytán szinte elénk hullnak a könyvespolcról, akkor, és azok a könyvek, amelyikre éppen abban a létállapotban szükségünk van. 

Velem is így történt. A könyvek nem hagytak magamra soha, akkor sem, amikor úgy éreztem, elhagyott az Isten. 

Rádöbbentem, hogy aki megismeri, megízleli ezt a különös csodát – az olvasás gyönyörűségét – az már soha nem képes e nélkül élni. Lelkében örökre ott maradnak a könyvek lenyomatai, a könyvélmények, amelyek élethosszon át kísérik. 

Idővel kívülről mondjuk a verssorokat, képzeletünkben felidézzük, újra és újra átéljük a tragédiák, komédiák, regények hőseit, régvolt, vagy eljövendő korok hangulatát, újra meghalljuk régvolt költők lélekhangjait, Ha olvasunk, kilépünk zárt világunkból, kitágul számunkra a létezés, és sohasem leszünk magányosak.

És idővel a harmadik kérdésre is megjött a válasz:

Az évekig tartó álmatlan éjszakák emléke, amelyeken akarattal rémálmokat idéztem a fiam halálának utolsó, sohasem látott, a fizikai megsemmisülést idéző, legszörnyűbbnek elképzelt perceiről. Sokáig azt akartam, hogy szakadjon meg a szívem a fájdalomtól… - és mindahányszor versrészletekkel kergette el a borzalmas látomásokat valami titokzatos erő.

Néha hajnalig verseket mormoltam magamban, mert akkoriban még imádkozni is képtelen voltam. 

Igen, válasz ez arra a fel-felbukkanó kérdésemre is: miféle erő húzott vissza saját magam őrületbe kergetésétől? A válasz: hogy sok éven át, minden éjjel segítségemre siettek leghűségesebb társaim, a könyvek, a versek, hogy elűzzék belőlem a kegyetlen, ám értelmetlen önmarcangolás démonait.

Minderről már meséltem a Nekem a vers a lelkem is, és a Sem író, sem költő nem vagyok című írásaimban.

Egy mondatban mégis megismételném a néhány évvel ezelőtt kezdődő, és ma is tartó „íráskényszer” lényegét, amely szintén fontos válasz „megvilágosodásom” útján:

– az írásaimon át csak annyit kívánok elmondani az embereknek a magam szerény eszközeivel – néha vers-próbálkozásokkal – hogy van kiút a legkegyetlenebb sorshelyzetekből is. Szeretném elmesélni, hogy honnét, hova érkeztem, s talán azt is; hogyan… Ha csak egyetlen embernek is erőt adhatok, s valami apró fény érinti őt meg – a remény fénye – már érdemes volt. Mindezt úgy tenném – és ez talán nem szerénytelenség – hogy sorsommal valamennyit tanítsak az embereknek… Ha mást nem, túlélni és azután újra élni… – együtt a mondhatatlan, pótolhatatlan hiánnyal. 

Úgy szeretnék mesélni, hogy életemmel, megélt sorsommal tanítsak, ahogy én is tanulni szeretnék, akár élethosszig – másoktól…

S hogy miért éppen most jutott eszembe mindez? Mert aktuális.  

Manapság, az Internet korában jó az, ha az emberek élnek a lehetőséggel, és megosztják egymással gondolataikat, akár versben, vagy vers-próbálkozásokkal is. Rossz az – nagyon rossz – ha olyannyira öncélú ez a késztetés, hogy például ordító helyesírási hibák hemzsegnek az írásainkban. 

Vallom, hogy minden ember, aki írásban is) közzéteszi gondolatait, tartozik annyi tisztelettel anyanyelve, és a másik ember – az olvasó iránt – hogy elsőrangú felelősségeként, legjobb tudásához mérten igyekszik ezeket a borzalmas hibákat elkerülni, akár úgy, hogy ha bizonytalan, a közlés előtt segítségül hív valakit, vagy él az interneten is elérhető szabályzatok útmutatásaival. 

Szerintem nagy kárt okozunk azzal, ha alapvető nyelvtani hiányosságokkal tesszük közzé írásainkat. (Hangsúlyozom: nem a figyelmetlenségből történő elírásokra, és a néha még vitathatónak is számító vesszőhibákra, apró szabálytalanságokra gondolok.)

Ismét egy újabb válasz – magamnak is: azért írunk, hogy megosszuk másokkal gondolatainkat. Vágyunk arra, hogy visszajelzés érkezzen. 

De vajon milyen visszajelzésre várunk? Őszintére? Ebben már nem vagyok annyira biztos, sőt abban sem, hogy tényleg az olvasó, a másik ember visszajelzésére, véleményére vágyunk, hiszen a legtöbb esetben mi magunk, már jó előre eldöntöttük: „remekművet” írtunk! Akkor is, ha tartalmát, stílusát, és a mondanivalót illetően is semmitmondó, csapnivaló, és sajnos, gyakran a már említett, ordító helyesírási hibáktól hemzsegő „alkotással” kápráztatjuk – elsősorban tehát magunkat, de olvasóinkat, a másik embert is!

Ébredésem egyik fényes kis lángocskája tehát azt dúdolgatja csúfondárosan: a legtöbben magunknak írunk…! Önzőn, öncélúan. Nem vagyunk kíváncsiak igazán a másik ember véleményére – többnyire el sem viseljük, ha ő másként vélekedik „művünkről”, vagy uram bocsá’ – akár nagyon udvariasan – a hibáinkra figyelmeztet, megsértődünk, ahelyett, hogy hálásak lennénk.  (Természetesen nem a durva, rosszindulatú pocskondiázásra, udvariatlan, lenéző vélemény-nyilvánításokra gondolok, ami mindenfajta emberi közösségben megengedhetetlen.)

Nem tudunk egymással kommunikálni. Talán nem is akarunk. Pedig írni – akár csak virtuálisan és amatőr módon – és egymással kommunikálni nem kötelező. Ha mégis megtesszük, soha ne feledjük a felelősségünket anyanyelvünkért, egymásért, magunkért. Tekintsük egymást embernek, akár írunk, akár kritizálunk. Fontos, hogy írásainkkal tanítunk! 

Talán a legfontosabb nem is az, hogy műveink igazi alkotások-e, vagy azzá lesznek-e valamikor, hanem a közzétett alkotásokba rejtett üzenet, amit a legjobb tudásom szerint, alázattal osztok meg másokkal, valahogy úgy, ahogyan egyedül csak én tudom, senki más nem képes erre. Ne világrengető dolgokra gondoljunk, hanem valami egyedire, különlegesre, valami apró csodára… 

S ha ez sikerül, mert a visszajelzések ezt igazolják, akkor köszönjük meg a sorsnak, hogy adhattunk valamit magunkból, és így, ezzel az alázattal fogadjuk a felénk érkező üzeneteket is. 

Tanuljunk jót – de csakis jót - egymástól, és olvassunk sokat – de ne csak egymás írásait! „Olvassunk egymás gondolataiban” tisztelettel, de ne feledjük soha: írni és olvasni a világon egyedül az ember képes. Éljünk e csodával, ne visszaéljünk!

Verset olvasni – hát még verset írni! – gyönyörűség…! Az emberlét egyik legkülönlegesebb adománya.

Kalandozzunk kicsit a XX. századi világirodalomban, alázattal, csodálattal… – most elsősorban nagyjaink páratlan versfordításait megvillantva, hiszen az ő költői képességeik, alázatuk híján soha nem ismerhettük volna meg, nem olvashatnánk gyönyörű anyanyelvünkön a világirodalom remekeit. 

Tanuljunk nagyjainktól!

Kis csokor,- idézetek a Versek Verseiből:

Nikola Vapcarov:

Búcsú 

”Majd álmaidban meg-meglátogatlak, 

mint messzi vendég, kit senki se várt. 

Ne hadd hogy kinn az úton ácsorogjak, 

az ajtót be ne zárd!”

(Kardos László fordításában)

Salvatore Quasimodo: Talán a szív 

„A hársak csípős illata elmerül 

az esõs éjszakában. Hiábavaló lesz 

az öröm korszaka, viharos kitörése: 

villámharapása úgy szétporlik, mint a víz.”

(Képes Béla fordítása )

Szergej Jeszenyin

 ITTHON VAGYOK

„Itthon vagyok, együtt megint

e tűnődő, szelíd vidékkel.

A hegy mögül még visszaint

a fürtös alkony, lágy kezével.”

 (RAB ZSUZSA ford.)

Pablo Neruda

Mezítelenül, akár a kezed, oly egyszerű vagy 

”Mezítlenül, akár a kezed, oly egyszerű vagy,

parányi, sima, földi, áttetsző és kerekded,

hold-vonalú a tested, almafákkal szegett út,

mezíten oly sudár vagy, mint meztelen kalászok.”

(Somlyó György ford.)

Paul Éluard

Szemed íve 

„Szemed szivem egész körülveszi,

édes táncával körülrepdesi,

idő dicsfénye, biztos éji bölcső;

s csak azért nem tudom mindazt, mit éltem,

mert szemeid nem mindig láttak éngem.”

(Somlyó György ford.)

JEAN COCTEAU

AZ ÁLOM ELKERÜL 

”Az álom elkerül, ha alvó arcod éjjel 

a nyakamon pihen; 

mert leskel a halál s talán ilyenkor ér el 

s elaltat hirtelen.”

 (Radnóti Miklós fordítása)

George Bacovia

LILA ALKONYAT

„Szép, őszi alkonyat, lila… 

A háttérben két nyárfa foltja lágyan: 

Apostolok dús, lilaszín palástban - 

 A város lángoló lila.”

 ((Kiss Jenő fordítása)

Apollinaire

Búcsú

L' Adieu

„Letéptem ezt a hangaszálat

Már tudhatod az ősz halott

E földön többé sohse látlak

Ó idő szaga hangaszálak

És várlak téged tudhatod”

(Ford.: Vas István)

Rilke, Rainer Maria

Oltsd ki szemem

„Oltsd ki szemem: én mégis látva látlak, 

tömd be fülem: én hallom

hangtalan szád, 

lábatlanul is elkúszom utánad, 

és hogyha kell, száj 

nélkül esküszöm rád. „

(Fordította: Nemes Nagy Ágnes)

http://impressmagazin.hu/november-13-a-magyar-nyelv-napja/

Visszatérő(k)

Gyakran jut eszembe ez a két – látszólag nem annyira jelentős – versem, amelyeket sokáig nem is publikáltam, mígnem az elsőnél észrevettem az ösztönösen, általam tudatosan talán még sohasem használt, elég ritka rímelési formát, a visszatérő rímelést. Átmelegedett a lelkem, apró pontosításokat végeztem az ösztönösen formálódott verssorokon, és azóta valami titokzatos, misztikus jelentőséget tulajdonítok a szerény, emlékező soroknak, de elsősorban a versformának.  Átmelegedtem a könnyektől e különös „felfedezés” idején, és azóta gyakran visszatérek a majdnem árvaságra ítélt verssorokhoz…

A másik, az édesanyámnak szóló vers hasonlóképpen sokáig nem került közlésre, mígnem, amikor újra gondolkozni kezdtem az árván hagyott sorokon, itt is feltűnt ez a furcsa, elég ritka rímelési forma: a visszatérő rímelés, amely ez esetben sem volt tudatos.

Ha nagyon szomorú vagyok, eljátszom a rímekkel, a formával, és újra hinni kezdem: visszatér Ő… - visszatérnek Ők… 

Az is meglepő, hogy azóta – egy-két alkalommal – próbálkoztam visszatérő rímelésű verset írni – immár tudatosan: nem sikerült. Valamiért nem is bánom, pedig kudarcaimtól gyakran elkeseredem. (S talán nem szerénytelenség, ha ezek a versek – a sajátjaim közül – váltak  kedvenceimmé. 

Túl az üveghegyen

(visszatér(Ő)-rímelő 1.)

emlékszem ültem a játszótéren

elrévedeztem a boldog léten

akkora voltál csak mint egy alma

aprócska élet a Nagy Egészben

üldögéltem a hűs fák tövében

homokoztál s én ámulva néztem

ahogyan éppen a sárga vödröd 

felemelted nyögve nagy-vitézen

hatalmas volt s te olyan parányi

lehetetlenség volt rád találni

úgy elrejtőztél a vödör alján

(akkor is szerettél bújócskázni)

és férfi lettél – világot látott

(itt árválkodik a kék lapátod)

az üveghegyen is túlra mentél

talán meglelted időtlen álmod

Mint egy varázslat

(Anyámhoz – visszatérő rímelő 2.)

Nefelejcskék álomban láttalak

a régi kertben, almafák alatt.

Arcodon égszínű angyal-mosoly,

a felhőkből éteri dal fakadt.

Néztelek tágra nyílt gyermekszemmel,

vártam, hogy indulsz, felém igyekszel,

elhozod újra a nyár melegét,

s a halódó fényt életre kelted.

Gyönyörű voltál, mint egy varázslat;

a belém szorult maroknyi bánat

egyszerre csak könnyedén felszakadt,

s eltűnt veled, míg néztem a fákat.

Nicholas Wolterstorff, amerikai filozófus-professzor Korai sirató című megrendítő vallomásából (naplójából) értettem meg, hogy már-már elviselhetetlen, és talán örökig tartó fájdalmam, gyászom – anyaként megélve azt – természetes, mert életemből itt e földi létben immár örökre hiányzik valaki…– valaki, aki a világon a legdrágább kincseim egyike:  a fiam, a  szívem egy darabja. 
És mégis, így is, nélküle is, élnem kell tovább, azzal a tudattal is, hogy ez esetben talán soha nincs elengedés, nincs gyászfeldolgozás, gyászmunka… E szavak üresen kongva – és bocsánat érte, de közhelyként – jegesen koppannak a szívemen, és hullnak porba évek óta.


A könyv rólam is szól. Rólam, és gyászomról, amit vállalnom kell, ha már megtörtént ez a szörnyű, mérhetetlen igazságtalanság. 
Ha szeretetemre méltó volt, méltó arra is, hogy amíg élek, gyászoljam Őt...


Idézet a könyvből, a szerzőtől, aki maga is gyászoló; édesapa.
*
„Kilyukadt a világ. Ott, ahol eddig Ő volt, immár semmi nincs. Az emlékezet, a remény, a tudás, a szeretet páratlan tárháza semmisült meg vele. Csak űr maradt utána. …Üres helyét senki nem töltheti be. Nincs még valaki, aki pontosan azt látná, amit Ő látott, aki pontosan azt tudná, amit Ő tudott… azt szeretné, amit Ő szeretett. Egy ember, egy pótolhatatlan ember halt meg. Soha senki nem fogja pontosan úgy érzékelni a világot, ahogy Ő érzékelte. Üresebb lett a világ. Elment belőle a Fiam! Helyén soha be nem tölthető üresség tátong.”
*
„… Tényleg olyan különleges volt? (…)
Őt a halál választotta ki, nem a szeretet. A halál révén vált különlegessé. Különleges helye a gyászomban van. A sebzett szeretet különleges szeretet,- különleges, mert sebzett. 
…Most minden nap gondolok rá,- azelőtt nem így volt. Szeretteim közül csak neki van sírja…”
*
Ez a vers, és sok másik  is imaként szólított meg sok éven át, minden este. Az Ő hangján hallottam- és jó volt sírni… – álomba sírni magam:


Henry Scott
A szomszéd szoba


A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog... 
valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába. 
Én én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk 
egymásnak egymás életében, ez mit sem változott. 
Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj 
velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is 
beszéltél. Ne változtass a hangszíneden. Nevess 
ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken. 
Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám - emlegesd fel 
A nevem nap mint nap, ahogyan annak előtte is, de ne 
árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba 
kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést. 
Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a 
folytonosság. Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt, 
hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok 
a közeledben - egészen közel. Nincs semmi baj. 


Mit tehetünk, mi, akik túléltük a sors legkegyetlenebb próbatételét, gyermekünk halálát?
Fogalmam sincs… Ma, tizenhat évvel „azután” sem tudnék megtört szívű sorstársaimnak semmi elfogadhatót mondani… 
Ilyenkor nincsenek jó szavak… – csak könnyek… – és ez sokáig így marad. Aztán észrevétlenül megtanuljuk vinni a terhet, amelynek súlya naponta a földig húz, és mégis – valahonnét jön az erő, valaki mindig felemel, minden nap, újra és újra… Talán Ők, mint átlényegült  SZERETET-lények…
Hiszem hogy van valami, ami örök: a szeretet… – az árad oda-vissza – és felemelkedünk általa, Általuk minden halálból, feltámadunk naponta újra és újra, hogy aranyba öltöztethessük drága emléküket…


Őszinte együttérzéssel gondolok Rád, Kedves Sorstársam, - és ha mindent közhelyesnek érzel, bátran dobd ki ezeket a suta sorokat, és hagyd, hogy a Te lelked hangjai törjenek fel, mindenkién túl… Mindannyian mások vagyunk. Másként élünk, gondolkodunk, szeretünk és másként gyászolunk…Egy biztos. Az anyák gyásza semmihez sem fogható… - bár mindannyiunknak vannak hallottai, veszteségei.


http://www.szepi.hu/irodalom/vers/tvers/tv_356.html


Legyen erőnk… - rengeteg erőnk a túlélés után újra élni!

(változatok - tanka-hangulatra)