SzóVarázslat

Ülj mellém!

(Gondolatok a gyermeknapon)

„Soha ne mondj ki szót, mely nem a benső hangod üzenetéből – a szívedből fakad.”

     Moliére

„Anya! Képzeld: jó és rossz között vannak még igazságok...!” Ugye, hihetetlen, hogy ez a bölcs mondat egy hat éves kislánytól származik?

Azt hiszem, ez a mondat örökre belém ivódott, és azóta – bár több év eltelt, és a kislány is nagyra nőtt – gyakran gondolkodom tovább a témáról, különösen, így gyermeknap idején, nem hagy nyugodni Flóra érett, felnőtteket is megszégyenítő, már-már filozofikus kijelentése…

Egy felnőtt arca már soha nem olyan őszinte, mint egy gyermeké. A felnőtt nem akkor mosolyog, amikor békés a lelke, boldog, és nem akkor sír, gyűlöl, szeret, amikor ez lelke mélyéből kikívánkozik.

Igazi arcát csak akkor mutatja meg, ha néha újra képes önfeledtté válni, és mély fájdalmában, végső kétségbeesésében felzokog, vagy őszinte, benső késztetésből felszabadultan, hangosan nevet.

„Aki a csendet hallgatja, boldog lesz, elégedett és békesség tölti el, mert a csend hangjai a lélek hangjai. "(Őri István)

Ám e hangokat, mi, magunkat bölcsnek vélő felnőttek – szomorú, vagy mesterkélten vidám bohócálarcunkat magunkra öltve – egyre ritkábban halljuk meg – talán nem is akarjuk meghallani – és ha mégis feltörnek, visszatuszkoljuk őket jó mélyre a lelkünkbe, valós énünk mögé.

Álarcban élünk, maszk mögé rejtőzünk, álruhát öltünk a lelkünkre is. Nem merünk, nem akarunk önfeledtek lenni. Felnőttként már nem, vagy nagyon keressük az igazat. Többnyire nem is vágyunk rá. Ha mégis rálelünk, megrémülünk tőle, nem vállaljuk az igazsággal gyakran együtt járó fájdalmat, szenvedést.

Csak a gyermek őszinte…

Csak a gyermek képes önfeledtségre, tiszta érzésekre – „benső mosolyra”, tisztító, ártatlan könnyekre. A felnőttek mosolya – és gyakran sírása is – mesterkélt, torz, hamis. Groteszk. Nem szívből érkező.

Felnőtté válva elfásulunk, önmagunk előtt is letagadjuk céljainkat, vágyainkat, elhallgatjuk megtalált igazságainkat.

Pedig tudjuk: ha alacsonyrendű célokkal, vagy célok nélküli léttel is megelégszünk, az igazságkeresés útjáról végleg letérünk. Beletörődünk a féligazságokba, és abba is, hogy idővel mások is megszokják, végül megcáfolják azokat, és új, önös érdekű, saját igazságokat hozzanak létre, és hirdessenek, és mi gyáván tapsolunk ez áligazságoknak, pedig a lelkünk mélyéről üzen az igazság:

- ne mondj ki szót, mely nem a szívedből fakad, ne sértődj meg, ha úgy érzed, mások eltitkolják előtted az igazságot. Gondolj arra: magad is rendszerint eltitkolod önmagad előtt.

Végül is ez bukás a sorsa minden igazságnak? A tegnapi ember abszurdnak tartja, a holnapi banálisnak?

 

A bölcsek így vallanak erről:

„Az igazságok nem maradandók. De maradandók azok, akik rátalálnak, és tovább is adják másoknak.” (Egon Friedell)

„Az igazság szeretete a legtöbb emberben nem egyéb, mint félelem az igazságtalanság elszenvedésétől.” (Rochefoucauld)

„Semmi sem sebez jobban az igazságnál.” (Metternich)

„Éld az igazságot, ahelyett, hogy megvallanád.” (Elbert Hubbard)

Az igazság tehát létezik, erre te magad vagy a bizonyság: önmagad igaz, gyermeki valója! Találj rá, fedezd fel újra, és próbáld hinni, hogy csak a hazugságot találják ki az emberek, az igazság létezik, benned él!

Hinned kell azokban is, akik keresik az igazságot. Hinned kell a gyermeki tisztaságban!

Az önmagunkhoz való őszinteség az első lépések egyike lehet az igazsághoz vezető úton…- az igazsághoz, amely bennünk él, akkor is, ha nem hiszünk önmagunkban: a jellemünkben van, csak életre kell keltenünk, felébreszteni a tetszhalálból.

Az igazság talán egészen egyszerű. Sem nem jó, sem nem rossz, egyszerűen csak van. Hazudni rossz, legalábbis ezt tanítják nekünk, születésünktől - az őszinteség a legjobb út, az igazság felszabadít, könnyűvé, békéssé tesz.

Hagyjuk szabadon szállni lelkünket az igazság felé!

„Én azt tartom, aki megmondja az igazat, akár jó, akár rossz, akár csúnya, az nyugodtan alhat, és én aludni szeretek écaka. A többi a jóisten dolga.”

(Móricz Zsigmond)   

A gyermek

Ha szárnyalni vágyik a lelked,

szabadítsd föl a béklyó alól!

Légy bátran újra gyermek,

mosolyogj, nevess, s ne hangtalanul

sírj, de hangosan zokogj, ha kell!

S hogy fájdalmadat

elengedd végül, csak szeress,

ölelj, légy önfeledt, hogy merjen

benned, de melletted is őszintén

élni legdrágább kincsed,

a tiszta, szeplőtelen

igazság:

a gyermek!

Mi mást kívánhatnánk? Legyen boldog minden gyermek - ne csak ezen az egy napon!

*

Féltelek

(unokámnak)

Jaj, úgy féltenélek, 

el  hogy engednélek

a szivárvány-szélnek,

a  langyos esőnek,

a nap melegének,

folyók mély vizének

rejtelmét keresni,

s vágyakozva lesni

a fénylő kék eget,

kíváncsi kisgyerek?

Titok hív, védelek,

melletted  lépdelek.

Ha elengednélek

felhőnek, hűs szélnek,

folyók mély medrének,

csillagfényes égnek

titkait keresni,

oda’dnám szívemet,

esengő  lelkemet,

éberen lángoló, 

ölelő fényemet;

kísérje léptedet,

ha majd én nem leszek…

Jaj, nagyon féltelek!

Régi szép húsvét a Mamánál...

Abban az évben is, ahogy majd’ minden Húsvétkor, már nagypénteken elutaztunk szüleimhez, a családi fészekben együtt tölteni ezt a gyönyörű, új reményt ígérő ünnepet. 

Ragyogó napsütéses délutánon érkeztünk. A kapu – várakozóan – tárva-nyitva, a ház előtti öreg járdán szüleim álltak, megint hajlottabb háttal, távolba révedő tekintettel az utat fürkészve, ahogy minden érkezésünkkor. Mellettük öreg Csibész kutyánk csóválta türelmetlenül a farkát, jelezve féktelen örömét. Évek óta így álltak ott, így vártak minket minden érkezésünkkor, ők hárman.

Boldog, megnyugtató mosolyok, hosszú, szelíd ölelések után már a házban voltunk. Újra itthon, ahol a nyugodt változatlanság, a hívogató, csábító süteményillat, az ismerős bútorok ódon meghittsége fogadott most is. Koccintottunk, mint ilyenkor mindig, és mire a Papa megfontolt, lassú mozdulataival készített kávé ismerős ízét éreztem a számban, a Mama tekintete lassan megnyugodott rajtam… Szeme megpihent az arcomon, s az enyém ekkor titokban vizslatni kezdte az övét, kutatva elhallgatott bánata, eltitkolt fájdalma után, amit egyre mélyebben rejtegetett a lelkében, csak hogy megóvjon minden aggodalomtól. Szívem összeszorult, látva egyre fehérebb haját, mélyülő, sokasodó barázdáit az arcán, és a kezén is, és bizonytalan mozdulatait. Istenem! Megint öregedett, mióta nem láttam, és soványabb is talán… de milyen boldog, hogy itthon vagyunk! S mire szemeim megteltek volna a lelkiismeret-furdalás könnyeivel, a Mama már új erőre kapva tessékelte kifelé a férfiakat a konyhából, mert hát nagy napra készülünk, mindjárt itt van a Húsvét vasárnap, és rengeteg még a dolog! Pedig mindent előkészített már: nagy fazékban főtt a húsvéti sonka, kis láboskában aranysárga tojások mozgolódtak a békésen fortyogó víz ütemére, csészében duzzadó, friss kovász várta, hogy a gondosan átszitált liszthez keveredve illatos kalácsot hizlaljon. Büszke, de figyelő tekintete követte a kezem nyomán formásra tekeredő fonott kalács készítésének minden mozzanatát. Mert hát a kalácsot én sütöm, már évek óta. Tőle tanultam, a Mamától, mint annyi mindent… És a kalács ilyenkor a szent ételek egyike. Gyönyörűnek kell lennie.

Másnap aztán minden készen állt az ünnepre. Ragyogott az udvar, a kert, a  ház, aranyszínű tyúkleves gőzölgött a tűzhelyen, illatos sütemények sorakoztak a polcokon, minden előkészítve várt a legszentebb ünnepre. Estefelé fáradtan, de a várakozás csodájával ültünk mindannyian együtt, abban a szobában, ahol valamikor a régi, kecskelábú asztalt ültük körbe kisgyermekként, szüleinkkel, nagyszüleinkkel. Most már a mi gyermekeink, és unokáink – a dédunokák is itt ültek körben, a szőnyegen, és hallgatták a felnőttek beszélgetését.

Vasárnap hajnalban a kakas kukorékolása már mindannyiunkat a parányi konyhában ért utol. Az ünnep legmeghittebb órájára készültünk, a nagy, közös húsvét vasárnapi reggelire, amely a család, de különösen a Mama számára a legszentebb volt minden ünnep közül. Ezen a friss tavasz illatát hordozó hajnalon Ő már pirkadat előtt serényen készülődött, zizegő zsírpapírba csomagolta a főtt sonkát, a fonott kalácsot – melyből az ünnepi asztalnál majd mindenki tör egy darabkát – a mosolygó hímes tojásokat, a friss tormát, és az asztalra kerülő sót is. A templomba igyekezett a drága Mama, hogy ezen a gyönyörű ünnepen a hagyomány szerint megszentelt étel kerüljön a nagy családi asztalra. 

Ám valami hiányzott az asztalról… igen, a kenyérkosár! Hol lehet az öreg, fonott kenyérkosár? 

– Már legutóbb is olyan kopott volt, de hát ki érti ma már ezt a mesterséget, hogy megjavítaná? – panaszkodott a Mama akkor is. Átkutattam a konyhát, a kamrát, tűvé tettem a házat, de a kenyérkosár sehol. Sem a régi, sem új. Majd a Mama, ő biztosan talál megoldást, mert hát a megszentelt kalácsot és cipót mégsem tehetjük csak úgy, oda nem illő tálon az asztalra. 

Végre megérkezett a templomból, s míg elmesélte sorban a falu népét, asztalra került a megszentelt étel, és előkerült a kosár is a szekrény mélyéről. Kívül több réteg újságpapírból, belül fehér csomagoló papírból előbújtatva, magához ölelve hozta a Mama a kopott kenyérkosarat. Szemét könnyfátyol borította, és szinte csak magának suttogta: jól eltettem, nehogy tönkremenjen, amíg én élek. Ez az egyetlen emlékem édes jó apámtól. Maga készítette nekem, a saját két kezével fonta… Velem volt egész életemben, suttogta, és megeredtek a könnyei.

A kenyérkosár szerencsére még évekig előkerült minden nagy ünnepen. Egyre kopottabb volt, de ott állt az asztalon. 

A papa és Csibész kutya sajnos, már nem vár ránk farkát csóválva a kapuban, és eggyel kevesebb unoka érkezik sok éve már a mamához: egyiket közülük, a drága  fiamat – már örökké gyászoljuk. 

Ám Húsvét hajnalán minden ugyanúgy történik, ahogy azelőtt. Talán így lesz az idén, és azután is, még nagyon sokáig… 

De vajon hol vár majd megszentelt kalácsra az öreg kenyérkosár, ha egyszer nagypénteken a régi ház előtt nem vár többé haza senki már?

*

2006. február 

Pilinszky János:

Harmadnapon

 

És fölzúgnak a hamuszín egek,

hajnalfele a ravensbrücki fák.

És megérzik a fényt a gyökerek

És szél támad. És fölzeng a világ.

 

Mert megölhették hitvány zsoldosok,

és megszünhetett dobogni szive -

Harmadnapra legyőzte a halált.

Et resurrexit tertia die.

Pilinszky János:

Mielőtt

 

A jövőről nem sokat tudok,

de a végítéletet magam előtt látom.

Az a nap, az az óra

mezítelenségünk fölmagasztalása lesz.

A sokaságban senki se keresi egymást.

Az Atya, mint egy szálkát

visszaveszi a keresztet,

s az angyalok, a mennyek állatai

fölütik a világ utolsó lapját.

Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk:

nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt tülekedésben

sírásunk mégegyszer fölszabadítja a tengert,

mielőtt asztalhoz ülnénk.

(Utószó: 

2008. novemberében örökre elbúcsúztunk az édesapánktól, édesanyánkat gyógyíthatatlan kór támadta meg; a testvéremhez költözött, ő vigyázott rá még néhány évig, aztán 2013. január 26-án elment a drága mama is a papa után. 

A családi fészek sokáig üresen állt…– őrizve az emlékeket, de hűvösen  hirdetve a hiányt, és végérvényes árvaságunkat is. Csak álmomban  járok néha arrafelé…)

*

Gősi Vali

Kék csend

Dereng a nyár,

s hogy itt maradtam árván,

halkabban jár a fény az ablakon,

hűséggel vár, hogy végre betakarjon,

ha  lelkem hűvösétől fázom már nagyon.

Vár, hogy ringatásra 

nyíljon alkalom:

kéklő fénysugárban – lélekrezdülés…,

vigasztalni vágyó, hozzám bújó csendben

öleljen az emlék, a boldog, nyári-kék.

*

Kolduslélekkel

Megint egy nap, hogy ráébredtél:

végérvényesen árva lettél,

be kell már érned ennyivel.

Ajtók csukódnak benned - előtted,

fukar könnycsepped tétován reszket,

kolduslélekkel létezel.

Kifosztott lettél, üresség benned,

nincs, aki tudná, mit kéne tenned,

hogy a rettegést elriaszd:

senki sem fog majd fölötted állni,

száraz szemedet végül lezárni,

ha érted is angyal érkezik.

*

Áradó

(Vigasztaló nővéremnek)

Egy érintés mi simogat

barkán ha pelyhek bomlanak

kő alól leskődő bogarak

rejtőző könny ha felszakad

félszeg mosolyon átszalad

egy emléket hozó pillanat 

fény ha érinti arcodat

folyó-fodorhoz őz szalad

kenyér a terített asztalon

kalácsillat mi átoson

a hiányból fakadó bánaton

simuló ránc a homlokon

gyermek szemében képzelet

– csillag mi ott írt fényjelet –

csöppnyi dallamot énekelsz

egy rigó halkan trilláz veled

megcsodálod a zöld füvet

és elsimul a csend veled

ha szökik a fagy a hó alatt

éledő ágon rügy fakad

szó-virág bont új szirmokat

kikandikál a hóvirág

holtak emlékén ibolyák

tavasz

remény

feltámadás!

2013. 04. 28

Gősi Vali

A nő

a nő ha anya

csak lét-dallamot dúdol

bársonyos ajkán

és altatódalára

gyermek s apa álmodik

Gősi Vali

VAGYOK

akár a Föld hátán

ütemre forgó évszakok

homokszem-létű ember

− gyermek anya és nő is −

úgy vagyok

voltam bár

májusra ébredő

szivárvány- létcsoda

lettem

a forduló idővel

ostoba 

− perzselő nyári láz után

vacogó faágtól

titokban jajongva búcsúzó

− haldokló falevél

lapuló hant alatt

rég halott madarak

kísértetdala volt

könnyű altatóm

mozdultam kő alól

- didergőn kibújó hóvirág

hajoltam előre-hátra

süvítő szél dalára 

− vajúdón táncoló barkaág

vagyok a fény

egy csillag mosolya

halálon túl is

örök anya

Márai Sándor:

A NŐKRŐL ÁLTALÁBAN

Köszönet a nőknek.

Köszönet neked, aki megszültél. És neked, aki a feleségem voltál. És neked, te harmadik, tizedik, ezredik, aki adtál egy mosolyt, gyöngédséget, egy meleg pillantást, az utcán, elmenőben, vigasztaltál, mikor magányos voltam, elringattál, mikor a haláltól féltem. Köszönet neked, mert szőke voltál. És neked, mert fehér voltál. És neked, mert a kezed szép volt. És neked, mert ostoba és jó voltál. És neked, mert okos és jókedvű voltál. És neked, mert türelmes és nagylelkű voltál. És neked, mert betakartad hajaddal arcomat, mikor megbuktam és rejtőzni akartam a világ elől, s neked, mert tested meleget adott testemnek, mikor fáztam az élet magányában. És neked, mert gyermeket szültél nekem. És neked, mert lefogod majd puha ujjakkal a szemem. És neked, mert kenyeret és bort adtál, mikor éhes és szomjas voltam. És neked, mert testedből a gyönyör sugárzott. És köszönet neked, mert jó voltál, mint az állatok. És neked, mert testednek olyan illata volt, mint a földnek az élet elején.

Köszönet a nőknek, köszönet.