SzóVarázslat

A legmélyebb sorstragédiának, a gyermekem elvesztésének feldolgozhatatlan, szükségszerű, szinte véget nem érő magányában az éjszakai töprengések élet és halál kérdésein, vagy valami különös kegyelemből adódó késztetésre történhetett, hogy e szenvedés idővel − észrevétlenül − tollat rejtett a kezembe: írjak a titokzatos taburól, a megrendítő gyászról, majd a túlélésről, botladozásaimról a lélek rejtelmeiben.
 
Lélekúton járok, hallgatva a különös késztetésre, és írok e benső utazás fájdalomból fakadó létélményeiről, de a bizonyságról is − mert megtapasztaltam − hogy van remény a gyászoló anya számára is.
A fásult bénultság, a túlélés vágya és kapaszkodás, majd megint földre zuhanás, és újra a fény felé fordulás ismétlődő stációit megélve születtek a verseim a lét - nemlét kérdéseiről, de a vágyott örök körforgás − test és lélek, az ember és a természet újjászületésének − hitében és reményével.
Útközben újra élni tanulok: megélni örömöt és bánatot, mosolyt és könnyeket, magasságot és mélységeket. Keresem az igazságot, csodálom a hó és a fény tisztaságát, az élet és a halál megfejthetetlen titkait − a sírás és a csönd körforgásának misztériumában.
A vers ritmusa számomra a lét dallama − a boldogság, és a fájdalom muzsikája.
Nekem a vers a lelkem is.

Lélekúton


A titok néha mélyen megbújik,
de te ne add fel, s rátalálsz
utad során egy hűséges társra,
s nem vár több hamis vallomás.

Ha kitaláltad önmagad titkát,
s nem rejti maszk már lényeged,
valami tiszta, csillogó fénytől
ragyog majd mindig a két szemed.

Széthull a fény, és nyalábján végre
mosoly születik arcodon,
s e néma, szégyenlős biztatásra
fénycsókot lehel az ajkadon.

Feltárul - ahogy az első csókra -
a rejtőzködő, nagy titok,
s szelíden súgja, alig hallod:
- hidd el, ez tényleg ÉN vagyok!

S e fénylő, tiszta, derűs világban
lehulló álarcod mögül
felderül valódi, tiszta éned,
és lágy dal fakad ott legbelül.

Mindenik dallam gyönyörű hangon
majd neked szól, rólad mesél:
önmagad mélyén hallgató lényed
dalolja halkan: ez vagyok én!
 (Gősi Vali)

A versekről gondolkodtam ma is.
Elsőként az alábbi sorokat olvasgattam, s most idézem is kedvenc írómat, Márai Sándort:

"...elküldte nekem új verseskönyvét, vászonba kötve, arany címbetűkkel, meleg ajánlással. A verseket reggel olvastam, éhomra.
Kitűnő versek voltak ezek. Volt bennük érzés, gondolat, lelkesedés, pátosz, aztán volt bennök Mallarmé, Rilke, Arany, Babits és Kosztolányi is, volt bennök rím és találó hasonlat. Hangulatosak voltak e versek és olvadékonyak, csengőek és kellemesek, drámaiak és harsogóak. Minden volt bennök. Csak a Szentlélek nem volt bennök. Ezért, ásítva, eldobtam ezt a verseskönyvet."

Vajon mi, akik néha tollat veszünk a kezünkbe, hogy papírra vessük gondolatainkat, hogy aztán másokkal is megosszuk azokat, érezzük-e, hogy mi hiányzott mégis az írónak azokból a versekből? (s vajon mi hiányzik a miénkből…?) Hiszen azokban (és bizony, gyakran hiúságunktól elvakítva tévesen azt gondoljuk, a miénkben is) minden benne volt, ami a versek kelléke...
Valami mégis hiányzott. A varázslat, amiről szintén olvastam már, szintén Márai valamelyik írásában:

"Az igazi remekmű néha nem is olyan tökéletes. Csak sugárzik, a "csak álom" is benne van, a csillagok fénye, a tündéri. S a feladatnak ez a része, amikor a művész már nem tud művén segíteni: az utolsó ecsetvonást, a tündérit az Isten végzi el."

Igen, gyakran éppen az a megfoghatatlan, leírhatatlan, különös-különleges, megismételhetetlen, utánozhatatlan, alig észrevehető, apró csoda, az a varázslatos, „tündéri” hiányzik a műből, amitől remekmű lehetne, olyan, amihez fogható nincs több, sehol a világon. Legalább is pontosan ugyanolyan, ami ugyanattól tündéri, különleges és egyedi, olyan nincs. Az összes igazi mű(alkotás) - üzenjen bár ugyanarról, s látszólag ugyanúgy, s ha bennük ragyog is „a csillagok fénye” - legfeljebb hasonlóak, mégis mind másért tökéletes, és mind más miatt sugárzik fényesen, ahogyan valamennyien e földtekén különbözünk egymástól valamiben.
(Kosztolányi Dezső fogalmazza ezt meg gyönyörűen Halotti beszéd c. versében:

„Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.”)

S talán itt van a titok: hiszen, ahogyan megérint bennünket egy-egy különleges alkotás - leírhatatlan élményt nyújtva üzenetével, örökre belénk égetve egyedi lenyomatát - úgy kellene adni magunkból is talán, és valami olyasmit, amit rajtunk kívül soha senki más nem adhat. Ha van valami ilyesmink, s ha képesek vagyunk ezt úgy megosztani másokkal, hogy megérezzenek valamennyit a mi csodánkból, különös fényünkből, ami bármily szerényen is, de őszinte fénnyel csillog, és sohasem hivalkodóan - akkor nem szabad halogatni, érdemes megmutatnunk e „tündérit” másoknak is. De csakis akkor, ha őszinte, igazi énünk, benső hangunk már végképp nem hagy nyugodni, örökösen szólongat, buzdít.
 
Valami ilyesmit volna jó adni magunkból… Legalább egyszer az életben. Jó volna…
(minden más csupán próbálkozás, vallom szívből, őszintén - elsősorban saját próbálkozásaimat illetően)

2009.