SzóVarázslat

 Nekem a versek, a könyvek - az irodalom: élet és halál. Nekik köszönhetem, hogy hálás vagyok létemért - még ha a sors megmutatta legkegyetlenebb arcát is, örökre elszakítva egyik legdrágább kincsemet, a fiamat - és nem hívom, de nem is félem a halált. Nekem a rím, a vers ritmusa a lét dallama: hol a boldogság, hol a fájdalom muzsikája.

Lelkem hangjait ha versbe szedni készülök, előtte már hosszan muzsikál bennem az örömteli ritmus, vagy szomorú dalra kél a bánat, majd lassan köréje gyűlnek a dallamos verssorok. Hálás vagyok a gyakorta csetlő-botló, esetlen soraimért is, hiszen érzem, magamból adok valamit, valami olyasmit, amitől könnyebbé válik a lelkem, s talán – ha pillanatokra is csupán – azoké is, akiket megérintenek e verseknek talán nem is nevezhető, de tiszta, lélektől lélekig vágyó gondolatok.

A vers, az irodalom szeretete létünk értelme lehet: élni segít, és meghalni tanít.
Nekem a vers a lelkem is.

Mottó:

"Az igazi remekmű néha nem is olyan tökéletes. Csak sugárzik, a "csak álom" is benne van, a csillagok fénye, a tündéri. S a feladatnak ez a része, amikor a művész már nem tud művén segíteni: az utolsó ecsetvonást, a tündérit az Isten végzi el."
(Márai Sándor)

Gősi Vali
talán a vers

talán
a gondolat
- a szép -
talán a vers segít
értelmes lét felé
talán az út során
kinyújtott kéz
talán a csend-vajúdta
hang becéz
ha röpke pillanatra
a szívedhez ér

talán
a villanó remény
mint pislanó fény fakad
s nem rettent rút harag
szivárvány-lelkeket
ha majd a csend
szökik
nyomában halkan
hang halad
utat talál
s bekopog zord
szívek falán
talán
a
vers
*
Asszociáció: Mészáros Viktor versére:

A KÖLTŐ DOLGA

Talán a hang , talán a szó, talán
a vers üt át a félelem falán,
talán az értelem rideg telén
a szófüzér, a vers, a költemény
talál utat fag yott szívek felé,
s ha g yűlölet, harag nem áll elé,
szomoror-szelíd szavam lehet talán
levél az Isten íróasztalán –

de fel ne bontsd, Uram!
*

A mély, őszinte, értékes, tiszta emberi érzelmek közül a mai zord, barátságtalan, februári  napon a szerelem melegét idéztem egy hajnali verssel, talán, hogy felmelegítse lelkemet kicsit. Felsorolni lehetetlen lenne, milyen sok író, költő élt, él, aki alkotásaival, gondolataival hatással volt gondolkodásomra, életemre, és tudom, nem volt hiábavaló a tőlük kapott útravaló.Számomra a szerelem az egyik legszentebb emberi érzés, a földi lét egyik legtitokzatosabb ajándéka, és az ilyen végtelen egyszerű, tiszta írások erősítettek meg hitemben, tudásomban, mint Robert Burns 1979-es (23.50 Ft!) válogatásának egyszerű, szívmelengető, s számomra talán éppen ezért örökérvényű verse: Ha mennél hideg szélben:

*

"Ha mennél hideg szélben,

a réten át, a réten át,

rád adnám kockás takaróm,

öleljen át, öleljen át!

S ha körülzúgna sorsvihar

rémségesen, rémségesen:

szívemben volna házad,

oszd meg velem, oszd meg velem!"

*

"Borzongat, mégis vonz az ismeretlen,
a boldogság talán ott messze van,
hol mély a tenger, s az ég lehajlik
a vízre, amely szinte parttalan."
(Várnai Zseni)

Nekem az úszás-adta különleges élményről pusztán sejtéseim vannak. Soha nem tanultam meg úszni, de ámulattal, és reszkető izgalommal figyeltem, ahogy a gyermekeim, már óvodás korukban, átszellemült arccal, boldogan szelték az uszoda, később a Rába, a Duna, végül, varázslatos álmuk megvalósulásakor a tenger hullámait.
Hogy soha nem tanultam meg úszni, talán azért történhetett, mert félelmetes nyomot hagyott bennem első találkozásom a sebesen áramló folyóval.

Úgy hat-hét éves lehettem, amikor édesapám − aki egyébként közel nyolcvan évesen is kiválóan úszott − magával vitt a folyóhoz. Ahogy úszott − miközben én a hátába kapaszkodtam − a túlpartra érkezés előtti pillanatban, váratlanul, sebesen keringeni kezdtünk egy félelmetesen kavargó, sötét örvényben. Néhány pillanatig hiányzott csak a papa védelme, a rémület sem tartott tovább lélegzetvételnyi időnél, már partot is értünk. Ám azóta engem soha többé, senki sem tudott rávenni, hogy úszni próbálkozzam. Csakis úgy voltam hajlandó mély vízbe menni, ha közben érezhettem talpam alatt a szilárd talajt, és biztos kézzel kapaszkodhattam valamibe.

Talán ezért van, hogy én a tengert és a folyókat is inkább csak nézni szerettem mindig. Ülni a parton, hallgatni a csendet, a víz zenéjét, nézni a hullámok  ringatózását, csendben csodálni, ahogy a végtelen ég a vízre hajol, várni, ahogy az azúrkék horizonton szikrázóan előbújik a nap, vagy a parton ülve búcsúztatni a bíbor palástban eltűnő, megfejthetetlen csodát.

Szerettem becsukott szemmel remélni, hogy az örök körforgás a Végtelen titkát rejtegeti… Vágyni, hogy a titok talán mégis feltárul egyszer.
Hálás vagyok a Teremtőnek, hogy megélhettem ezeket a pillanatokat.

Különös kegyelem, hogy ma már hálás vagyok azért is, hogy fiam áldozhatott megfejthetetlen titkokat rejtő szerelmének, a csodás tengernek, élete utolsó pillanatáig − hogy azután áldozatul örökre magához emelje őt.
…Bár megtudhatnám, mit érzett „akkor”! Bár jönne egy álombéli üzenet legalább, hogy boldog volt abban az utolsó, végzetes pillanatban is…! Nem akarok, nem tudok arra gondolni, hogy szenvedett. Arra akarok − és szerencsére, ma, évtized múltán már tudok is − gondolni − és ezt is köszönöm a Teremtőnek, s ha önámítás is, esengve kérem, hagyja meg mégis így nekem − hogy a fiam boldog volt abban az utolsó, végzetes pillanatban is, VÉGTELENÜL boldog…

– Mik vagyunk mi Neked, Uram? – kérdezem gyakran, de nincs felelet…
Megköszönöm mégis alázattal egész fájdalmas létemet, könyörgök, imádkozom: szeress, Nagy Úr, de ne az én testemet, a tűnő anyagot szeresd, amely semmit sem ér… Szeresd, akiket szerelemben hívtam életre, akik közül egyikük talán már a tökéletes létben, hozzád közel bolyong, vagy úszik feléd a mindenség végtelen áradatában.
Imádkozom hozzád, Uram… Vajon meghallod-e a mindenségben esengő imáimat?
Imádkozom, mi mást tehetnék e félelmetes, titokzatos rejtelemben?
Hiszem, hogy mégis, ezzel is, tehetek valamit Istenért, emberért, a lélekért, szeretteimért, magamért, fájdalmas-szép, örök titkokat rejtő létünkért, örökre eltávozott fiam emlékéért.

Talán jó úton járok akkor is, ha néha esengő imáimon kívül néha semmi egyébre nincs erőm…

(2008. 07. 29-én, hét évvel azután…)

(Szeretettel ajánlom Bálint Géza bácsi emlékének)

Megsárgult, régi újságlapra akadtam a minap. Majd’ negyven év elmúlt azóta, hogy megjelent annak a  megyei napilapnak egyik ünnepi száma, amelynek „Kéziratokról üzenjük” rovatában nekem üzent Bálint Géza bácsi, a rovat akkori, sokak által ismert, tisztelt és szeretett szerkesztője, aki már régen a csillagok közt él. Ám üzenete ma, évtizedek múltán, a végtelenből újra eljutott címzettjéhez, talán, hogy emlékeztessen tanításaira az égi csatornákon át is…
Húsz éves lehettem, amikor első - és egészen 2006. januárjáig egyetlen - írásomat közszemlére tettem. Távol élő édesanyámnak üzentem az említett újság hasábjain akkor, azon a régi anyák napján, amikor nem vihettem el hozzá virágcsokromat. A fiamat hordtam éppen a szívem alatt, és kisebb probléma adódott, ami miatt az orvos nem javasolta a hosszú utazást. Így született - virág helyett - az írás, a Májusi gondolatok, amelyre megható üzenet érkezett a szerkesztőségből.
Meghatódva idézem ma újra a megsárgult újságlapról az egykori üzenetet, amelynek a címe is értékes tanításokat hordoz, különösen ennyi év távlatából, és különösen azért, mert azóta - jó harminc évvel később – rendszeresen írni kezdtem…

„A levél is kézirat - szólított meg Géza bácsi.
Írásmű, igen, műalkotás, vázlat, vagy tanulmány egy ember és a világ viszonyáról, tudati és érzelmi raktárkészletéről, készségéről, hogy van-e bőven türelme és megértése a közösségek dolgai iránt. Örömmel adom tovább a távoli Édesanyának, hogy abba a novellabeli, színtelen, szerény üvegvázába az idén sem fért bele a hálás emlékezés mezei csokra...

Szép a novellája, mély érzelmekről vall, de szerkezetét megkuszálták a feltoluló érzelmek, idősíkokkal játszik az idősíkokkal való játék szabályainak mellőzésével.

Hanem a levele: igen! Igen, tisztelt Olvasó, gazdagon szerkesztett kézirat olykor a levél. Képességet próbára tevő és meglatoló írásmű. Köszönet érte, és gratulálok, kedves Levelező!”

Eddig az üzenet, és a szemem könnyben úszik a „feltoluló érzelmektől.”

Hosszan elgondolkozom. Talán tényleg nincsenek véletlenek…Talán a tudatalattinkba végérvényesen beépülnek rég elfeledettnek hitt, fontos üzenetek, amelyek sorsunk útján titkon elkísérnek, figyelmeztetnek, segítenek, hogy rátaláljunk a számunkra kijelölt útra, felvillantva porszem-létünk igazi értékeit, megvilágítva gyakran reménytelennek látszó létünk igazi értelmét. Történik mindez úgy, hogy ezek a „kódolt” üzenetek akár évtizedekig munkálkodnak ott legbelül, miközben úgy érezzük, a magunk útját járjuk.

Hiába kutatok tovább, a régi kéziratot, és a levelet már nem találom, de szerencsére, Bálint Géza bácsi  válasz-üzenete előkerült, ritka kincsét harminc évig rejtegetve, s  most újra átadva azt, megmutatva nekem - ma, amikor lelkem titkaival már a nyilvánosság elé is merészkedem,-  hogy utamon több évtizeden át mindig ott volt velem, csendben tanított és bíztatott…- és most emlékeztet, bölcsen, szelíden.

2006. január elsején jelent meg első írásom hivatalos publikációként, és nemrégiben előkerült a megkopott újságlap, rajta sorsom rejtett üzenete, amelyet egész életemben hordoztam, érleltem, fényesítettem a lelkemben, hogy egyszer megmutassak e szerény, tiszta fényből valamennyit másoknak is, akik talán tovább viszik majd a lámpást. Talán ezért történhetett, hogy mindig szerettem levelet írni… Ma is gyakran érzek késztetést - levelet kell írnom szeretteimnek, hogy lélekben együtt legyünk. Emlékszem édesanyám csöndes-szomorú feddésére, amikor hosszabb ideig nem érkezett tőlem levél:

”ha sokáig nem írsz, akkor előveszem a régit, és elolvasom újra azt…”

2000. július 29-e óta a végtelenbe írok levelet Zoli fiamnak, ha nagyon hiányzik a meghitt beszélgetés… hátha elér hozzá az üzenetem.
Hálás vagyok a kedves Bálint Géza bácsinak, amiért most előkerült földi tanítása.
Az írás nagyszerű, különleges adomány, de annál nagyobb felelősség, legyen az levél, vagy bármily más irodalmi alkotás. Ezért adom most tovább Bálint Géza bácsi számomra örökérvényű üzenetét:

”A levél is kézirat. Olykor mélyebbről szól, mint a mű.” (Bálint Géza)

2007.