SzóVarázslat

Gondolatok
gosivali•  2016. február 12. 17:10

A szerelem melegéről (naplómból)

A mély, őszinte, értékes, tiszta emberi érzelmek közül a mai zord, barátságtalan, februári  napon a szerelem melegét idéztem egy hajnali verssel, talán, hogy felmelegítse lelkemet kicsit. Felsorolni lehetetlen lenne, milyen sok író, költő élt, él, aki alkotásaival, gondolataival hatással volt gondolkodásomra, életemre, és tudom, nem volt hiábavaló a tőlük kapott útravaló.Számomra a szerelem az egyik legszentebb emberi érzés, a földi lét egyik legtitokzatosabb ajándéka, és az ilyen végtelen egyszerű, tiszta írások erősítettek meg hitemben, tudásomban, mint Robert Burns 1979-es (23.50 Ft!) válogatásának egyszerű, szívmelengető, s számomra talán éppen ezért örökérvényű verse: Ha mennél hideg szélben:

*

"Ha mennél hideg szélben,

a réten át, a réten át,

rád adnám kockás takaróm,

öleljen át, öleljen át!

 

S ha körülzúgna sorsvihar

rémségesen, rémségesen:

szívemben volna házad,

oszd meg velem, oszd meg velem!"

*

Kell ennél tisztább, szebb, lélekemelőbb üzenet?
Ha bárki lelkét egy kicsit is megérintik e tiszta, szívmelengető verssorok, az bizonyára megtapasztalta már ezt a gyönyörű érzést, őrzi melegét, védi azt örökre. Mindannyiunknak kívánom, nemcsak a szerelmesek napján, mert mindig aktuális! Soha nincs későn ...!

gosivali•  2016. február 4. 15:48

„Azért a víz az úr" (naplómból)

"Borzongat, mégis vonz az ismeretlen,
a boldogság talán ott messze van,
hol mély a tenger, s az ég lehajlik
a vízre, amely szinte parttalan."
(Várnai Zseni)

Nekem az úszás-adta különleges élményről pusztán sejtéseim vannak. Soha nem tanultam meg úszni, de ámulattal, és reszkető izgalommal figyeltem, ahogy a gyermekeim, már óvodás korukban, átszellemült arccal, boldogan szelték az uszoda, később a Rába, a Duna, végül, varázslatos álmuk megvalósulásakor a tenger hullámait.
Hogy soha nem tanultam meg úszni, talán azért történhetett, mert félelmetes nyomot hagyott bennem első találkozásom a sebesen áramló folyóval.

Úgy hat-hét éves lehettem, amikor édesapám − aki egyébként közel nyolcvan évesen is kiválóan úszott − magával vitt a folyóhoz. Ahogy úszott − miközben én a hátába kapaszkodtam − a túlpartra érkezés előtti pillanatban, váratlanul, sebesen keringeni kezdtünk egy félelmetesen kavargó, sötét örvényben. Néhány pillanatig hiányzott csak a papa védelme, a rémület sem tartott tovább lélegzetvételnyi időnél, már partot is értünk. Ám azóta engem soha többé, senki sem tudott rávenni, hogy úszni próbálkozzam. Csakis úgy voltam hajlandó mély vízbe menni, ha közben érezhettem talpam alatt a szilárd talajt, és biztos kézzel kapaszkodhattam valamibe.

Talán ezért van, hogy én a tengert és a folyókat is inkább csak nézni szerettem mindig. Ülni a parton, hallgatni a csendet, a víz zenéjét, nézni a hullámok  ringatózását, csendben csodálni, ahogy a végtelen ég a vízre hajol, várni, ahogy az azúrkék horizonton szikrázóan előbújik a nap, vagy a parton ülve búcsúztatni a bíbor palástban eltűnő, megfejthetetlen csodát.

Szerettem becsukott szemmel remélni, hogy az örök körforgás a Végtelen titkát rejtegeti… Vágyni, hogy a titok talán mégis feltárul egyszer.
Hálás vagyok a Teremtőnek, hogy megélhettem ezeket a pillanatokat.

Különös kegyelem, hogy ma már hálás vagyok azért is, hogy fiam áldozhatott megfejthetetlen titkokat rejtő szerelmének, a csodás tengernek, élete utolsó pillanatáig − hogy azután áldozatul örökre magához emelje őt.
…Bár megtudhatnám, mit érzett „akkor”! Bár jönne egy álombéli üzenet legalább, hogy boldog volt abban az utolsó, végzetes pillanatban is…! Nem akarok, nem tudok arra gondolni, hogy szenvedett. Arra akarok − és szerencsére, ma, évtized múltán már tudok is − gondolni − és ezt is köszönöm a Teremtőnek, s ha önámítás is, esengve kérem, hagyja meg mégis így nekem − hogy a fiam boldog volt abban az utolsó, végzetes pillanatban is, VÉGTELENÜL boldog…

– Mik vagyunk mi Neked, Uram? – kérdezem gyakran, de nincs felelet…
Megköszönöm mégis alázattal egész fájdalmas létemet, könyörgök, imádkozom: szeress, Nagy Úr, de ne az én testemet, a tűnő anyagot szeresd, amely semmit sem ér… Szeresd, akiket szerelemben hívtam életre, akik közül egyikük talán már a tökéletes létben, hozzád közel bolyong, vagy úszik feléd a mindenség végtelen áradatában.
Imádkozom hozzád, Uram… Vajon meghallod-e a mindenségben esengő imáimat?
Imádkozom, mi mást tehetnék e félelmetes, titokzatos rejtelemben?
Hiszem, hogy mégis, ezzel is, tehetek valamit Istenért, emberért, a lélekért, szeretteimért, magamért, fájdalmas-szép, örök titkokat rejtő létünkért, örökre eltávozott fiam emlékéért.

Talán jó úton járok akkor is, ha néha esengő imáimon kívül néha semmi egyébre nincs erőm…

(2008. 07. 29-én, hét évvel azután…)



gosivali•  2016. január 26. 09:30

„A levél is kézirat…”

(Szeretettel ajánlom Bálint Géza bácsi emlékének)

Megsárgult, régi újságlapra akadtam a minap. Majd’ negyven év elmúlt azóta, hogy megjelent annak a  megyei napilapnak egyik ünnepi száma, amelynek „Kéziratokról üzenjük” rovatában nekem üzent Bálint Géza bácsi, a rovat akkori, sokak által ismert, tisztelt és szeretett szerkesztője, aki már régen a csillagok közt él. Ám üzenete ma, évtizedek múltán, a végtelenből újra eljutott címzettjéhez, talán, hogy emlékeztessen tanításaira az égi csatornákon át is…
Húsz éves lehettem, amikor első - és egészen 2006. januárjáig egyetlen - írásomat közszemlére tettem. Távol élő édesanyámnak üzentem az említett újság hasábjain akkor, azon a régi anyák napján, amikor nem vihettem el hozzá virágcsokromat. A fiamat hordtam éppen a szívem alatt, és kisebb probléma adódott, ami miatt az orvos nem javasolta a hosszú utazást. Így született - virág helyett - az írás, a Májusi gondolatok, amelyre megható üzenet érkezett a szerkesztőségből.
Meghatódva idézem ma újra a megsárgult újságlapról az egykori üzenetet, amelynek a címe is értékes tanításokat hordoz, különösen ennyi év távlatából, és különösen azért, mert azóta - jó harminc évvel később – rendszeresen írni kezdtem…

„A levél is kézirat - szólított meg Géza bácsi.
Írásmű, igen, műalkotás, vázlat, vagy tanulmány egy ember és a világ viszonyáról, tudati és érzelmi raktárkészletéről, készségéről, hogy van-e bőven türelme és megértése a közösségek dolgai iránt. Örömmel adom tovább a távoli Édesanyának, hogy abba a novellabeli, színtelen, szerény üvegvázába az idén sem fért bele a hálás emlékezés mezei csokra...

Szép a novellája, mély érzelmekről vall, de szerkezetét megkuszálták a feltoluló érzelmek, idősíkokkal játszik az idősíkokkal való játék szabályainak mellőzésével.

Hanem a levele: igen! Igen, tisztelt Olvasó, gazdagon szerkesztett kézirat olykor a levél. Képességet próbára tevő és meglatoló írásmű. Köszönet érte, és gratulálok, kedves Levelező!”

Eddig az üzenet, és a szemem könnyben úszik a „feltoluló érzelmektől.”

Hosszan elgondolkozom. Talán tényleg nincsenek véletlenek…Talán a tudatalattinkba végérvényesen beépülnek rég elfeledettnek hitt, fontos üzenetek, amelyek sorsunk útján titkon elkísérnek, figyelmeztetnek, segítenek, hogy rátaláljunk a számunkra kijelölt útra, felvillantva porszem-létünk igazi értékeit, megvilágítva gyakran reménytelennek látszó létünk igazi értelmét. Történik mindez úgy, hogy ezek a „kódolt” üzenetek akár évtizedekig munkálkodnak ott legbelül, miközben úgy érezzük, a magunk útját járjuk.

Hiába kutatok tovább, a régi kéziratot, és a levelet már nem találom, de szerencsére, Bálint Géza bácsi  válasz-üzenete előkerült, ritka kincsét harminc évig rejtegetve, s  most újra átadva azt, megmutatva nekem - ma, amikor lelkem titkaival már a nyilvánosság elé is merészkedem,-  hogy utamon több évtizeden át mindig ott volt velem, csendben tanított és bíztatott…- és most emlékeztet, bölcsen, szelíden.

2006. január elsején jelent meg első írásom hivatalos publikációként, és nemrégiben előkerült a megkopott újságlap, rajta sorsom rejtett üzenete, amelyet egész életemben hordoztam, érleltem, fényesítettem a lelkemben, hogy egyszer megmutassak e szerény, tiszta fényből valamennyit másoknak is, akik talán tovább viszik majd a lámpást. Talán ezért történhetett, hogy mindig szerettem levelet írni… Ma is gyakran érzek késztetést - levelet kell írnom szeretteimnek, hogy lélekben együtt legyünk. Emlékszem édesanyám csöndes-szomorú feddésére, amikor hosszabb ideig nem érkezett tőlem levél:

”ha sokáig nem írsz, akkor előveszem a régit, és elolvasom újra azt…”

2000. július 29-e óta a végtelenbe írok levelet Zoli fiamnak, ha nagyon hiányzik a meghitt beszélgetés… hátha elér hozzá az üzenetem.
Hálás vagyok a kedves Bálint Géza bácsinak, amiért most előkerült földi tanítása.
Az írás nagyszerű, különleges adomány, de annál nagyobb felelősség, legyen az levél, vagy bármily más irodalmi alkotás. Ezért adom most tovább Bálint Géza bácsi számomra örökérvényű üzenetét:

”A levél is kézirat. Olykor mélyebbről szól, mint a mű.” (Bálint Géza)

2007.

gosivali•  2016. január 24. 08:21

Ülj mellém! Önző álom (naplómból)

 

Különös, hogy csak halványan emlékszem arra a régi álomra, pedig nagyon fontos volt számomra. Megtörténhet az ember életében, hogy az emlékek, álmok egyszer nagyon fontossá válnak, bizonyos esetekben mindennél fontosabbakká.
A temetés után néhány nappal történt. Akkor, amikor már hetek óta álmatlanul vegetáltunk mindhárman: férjem, és akkor huszonkét éves lányunk is. Hiába kezdtünk újra dolgozni a temetést követően azonnal, az esték és az éjszakák így is végtelennek tűntek, a semmibe elúszó nappalok után.
Esténként csak járkáltunk fel-alá a hatvanhét négyzetméteren, lelkünkben az ólomsúlyú, felfoghatatlan hiánnyal, és valami jeges ürességgel.  Időnként lázasan kutattunk valami után, amiről pontosan nem is tudtuk, hogy micsoda… Valami üzenetre vártunk, valami csodára, hogy megcsörren mégis a telefon, és újra meghalljuk a hangját – de mindhiába. Ami történt, visszafordíthatatlan volt, és fogalmunk sem volt, mit tegyünk ebben az eszelős kétségbeesésben.
Ezen az estén is valami őrület vett rajtunk erőt, rámolni kezdtünk a fiókok mélyén, a szekrények polcain, a könyvek között, és mindenütt, ahol még ott volt az illata, a félbe hagyott mozdulatai. Előkerült a rengeteg családi fénykép.  Görcsösen kapaszkodtunk a megdermedt emlékekbe. Aztán megint róttuk a métereket, föl-alá a lakásban, és időnként hangosan, elerőtlenedve, tehetetlenül sírtunk.
Hajnal felé, félájultan aludni próbáltunk – hiszen másnap dolgozni kellett, és mosolyogni… - visszafojtani a sírást, és lehajtott fejjel, némán, torz mosolyokat szülni, viszonozva a félénken, tétován felénk küldött, rémült pillantásokat.

Hirtelen zuhantunk álomba mindhárman, a nappali szobában, kisírt szemmel, égő gyertya mellett. Elalvás előtt most is arra gondoltam, hogy mindent odaadnék egy álomért, egy álombéli, élőnek hitt mosolyért, mozdulatért… „Egész életemben a karomban tartanám, akár betegen, bénán is, csak visszajönne hozzánk…” – hallottam még saját hangomat, valami kábulatban...
Aztán hirtelen, észrevétlenül elnyomott az álom. Egy tolókocsiban ült a fiam, az én gyönyörű, száznyolcvan centis, izmos, mosolygós, életvidám gyermekem, soványan, törődötten, sápadtan, élettelen, vézna végtagokkal. Arcán és szemében huszonhat évnyi, közös életünk során sohasem látott, mélységes szomorúság. Ma is hallom az álombéli hangot… - Elviszel sétálni, anyu?
Majd olyan hirtelen, ahogy álomba zuhantam, felébredtem. Körülöttem, a kanapén és a fotelben, félig ülve, mélyen aludt mindenki. Az asztalon a gyertya majdnem csonkig égett, a forró viasz csorgott le a szőnyegre, a pislákoló gyertyacsonk eldőlve, örök nyomot hagyva ott.
Kábultan takarítani kezdtem, és arra gondoltam, itt volt a fiam… Álmomban eljött, hogy megtanítsa: önzőség még a gondolata is, hogy egy életvidám, egész életében a sportnak hódoló, örökmozgó fiatalember tolókocsiban éljen.
Tiszteletben kell tartanom a döntését: életet mentett, olyan áron is, hogy belehalt… Soha többé nem hívtam ezt az álmot.
Számomra ez a halhatatlan szeretet üzenete volt.  A gondoskodó szereteté, hiszen ha nem ébredek fel abban a pillanatban, talán lakástűzben veszünk oda mindhárman.

Aki feltétel nélkül szeret, az örökké él. Árad utána az a semmihez sem fogható érzés… - elhagyott ruháiból is… - és mi, akik itt maradtunk, viszont - szerethetjük azokat, akik már visszatértek az örök körforgásba, ahol lélekben mindig együtt lehetünk.

Talán ez lehet az örök élet… - a Szeretet. Ilyen egyszerű volna?

gosivali•  2015. december 28. 12:38

Gősi Vali: Ülj mellém!

Hétköznapi gondolatok – ünnep idején

Ma, amikor ráakadtam az alábbi versnek egy részletére – amely szerintem a legfontosabb üzenetet hordozza ma is az ünnepekről, hétköznapokról – éppen hasonlókon gondolkoztam és beszélgettem valakivel.
Azon töprengtem ugyanis, vajon miért ismétlődik minden évben ugyanaz, hogy már karácsony előtt elkezdődik különböző táborok véleményének – néha elég egyoldalú és erőszakos – ütköztetése:

– van, aki ki nem állhatja a karácsonyt, mert túlságosan anyagiassá vált, vagy túl korán elkezdik az erőszakos reklámot a kereskedők,
– bosszantó, hogy „mindenki” a plázákat járja, miközben sokan „ilyenkor is” éheznek… (No, de nem így van ez a hétköznapokon is…? Sajnos, az egy napos, látványos adományozással a szomorú probléma megoldatlan marad…)
– Sokan ellene vannak a hivalkodó fényeknek, csillogásnak, sőt, annak is, hogy ilyenkor többen keresik fel a templomokat, mint máskor, de van, aki megvetően bírál másokat, mondván, hogy még „ilyenkor sem” megy el a templomba…
– Hallottam olyan véleményt, hogy sokan túl látványosan adományoznak, többen túl csendesen, vannak, akik – bár megtehetnék – sehogyan.

Vitatkozunk vallási, filozófiai nézeteken, elfogadva (vagy nem) a másik hitvilágát, vagy éppen annak ellenkezőjét, miközben vallástörténészek, tudósok kutatják ma is Jézus életét, és még annyi mindent a világ rejtelmeiből. Közben mégis rengetegen hisszük, hogy így, vagy éppen amúgy történtek a dolgok, ez vagy az a magyarázat az anyagvilág titkaira, csodáira: nem is történhetett másként, mint ahogy én, te, vagy mások gondolják, sőt, „tudják.”
Nem szaporítom a szót. Szerintem talán elég lenne annyi az ünnepek körüli nézetkülönbségek simítására, ami a mindennapokra is vonatkozhat: szükséges némi empátia ahhoz, hogy elfogadjuk, tiszteletben tartsuk mások hitét, lelkiségét, szokásait, hagyományait, zajos, vagy csendes ünneplését, rábízzuk választását, hogy feldíszíti-e szobáját, lelkét az ünnepnapokon, vagy megelégszik a hétköznapokon is felmérhetetlen kinccsel, a mindenki számára elérhető ajándékkal, a szerény, alig észlelhető, mégis olyan fontos lelki békével, vagy sem.

Mielőtt másokat megvetünk, tanácsokat osztunk, hogy szerintünk mi a helyes, és mi az elítélendő ilyenkor, de a hétköznapokon is, érdemes önvizsgálatot tartanunk. Nagyon egyszerű módszerrel elvégezhető: ha békességben tudunk élni önmagunkkal, akkor békesség lesz körülöttünk is, ez árad a lelkünkből akkor is, ha szegények vagyunk, akkor is, ha gazdagok, nem bánt a csillogás, de jól elvagyunk a félhomályban is, mert szeretünk együtt lenni önmagunkkal. Ha megpróbáljuk elfogadni – elsőként mindig magunkat – akkor is, ha bánatosak, csalódottak, vagy éppen szerencsések és boldogok vagyunk, azután már gyerekjáték ugyanígy fordulni mások felé.
Egyszóval: minden velünk, nálunk, a lelkünkben kezdődik, és hiszem, hogy ez sugárzik a környezetünkre is.

Lelki békét mindenkinek, és olyan ünnepet – kívül-belül – amilyet szeretnénk magunknak! Ha sikerül az óévvel hátrahagynunk a békétlenséget, akkor minden esélyünk megvan, hogy megszülessen bennünk az őszinte vágy arra, hogy szívből kívánjunk hasonlót másoknak is. Így juthatnak mindannyiunk számára karácsonyi morzsák a hétköznapokra is.

„Úgy tekints az emberekre,
Hogy a föld se jó, se ferde;
Se gyönyör, se bú tanyája,
Csak magadnak képe, mása.
Ki sohajtoz, ki mulat.
A világ csak - hangulat.”

Reviczky Gyula
Magamról

Rossznak mondod a világot,
Dőresége bosszuságod;
Siratod az élet álmát,
Földi gondok durva jármát;
Felpanaszlod lázban égve:
Bölcs elméje, jók erénye
S fényt sugárzó lángod, ég,
Csak hiúság, búborék.

Óh, pedig hány perczed, órád
Volt, midőn e sujtoló vád
Könnyeidben elviharzott
S kiderült rá szíved, arczod.
Gyönyörűség volt az élet,
Megáldottad születésed';
Rózsák közt jársz, azt hivéd,
S mi okozta? ... Semmiség!

Nem tudod, mi nyomja szíved',
Semmiségek üdvezítnek.
Hogy jön, nem tudod, csak érzed,
Hogy e bűnös-bűvös élet,
Mely ma szennyes, ronda börtön,
Holnap éden kertje rögtön.
Ma a békét áhitod,
S holnap küzdve élni jobb.

Ember! Önző vágy vezérel.
Bánatával, örömével
Ezt az undok szép világot
Sorsodon át nézve látod.
Hogyha gondok elcsigáznak:
A világot éri vádad,
S ha örömre gyúl szived:
Nincs e földnél semmi szebb.

Ragyoghat a nap az égen;
Te sötétben, feketében
Látsz mindent, ha bánatod van;
Mig, ha kedved lángra lobban,
Minden érted van teremtve;
Télen is jársz rózsakertbe';
A nap is csak rád ragyog,
S kik itt laknak: angyalok.

Az örvendőt meg nem érted,
Ha világod' búban éled;
S csak ha lelked' szenvedőnek
Vallod, sajnálsz szenvedőt meg.
Mit törődöl a világgal,
Szenvedő sziv sóhajával,
Ha egy édes pillanat
Teljesíti vágyadat!

Hát ne fordulj vak hevedben
A világ és rendje ellen...
Úgy tekints az emberekre,
Hogy a föld se jó, se ferde;
Se gyönyör, se bú tanyája,
Csak magadnak képe, mása.
Ki sohajtoz, ki mulat.
A világ csak - hangulat.