Hűvösödik

„A tenger, mondtad haldokolva,
s azóta ez az egy szavad
jelenti számomra a tengert,
s azt is talán, hogy te ki vagy.”
(Pilinszky János: A tenger)

Minden alkonyattal fehérebb lesz a hajam. 

Egyre gyakrabban hallom a nagy Túl hangos üzeneteit. Miközben én a mulandóságról elmélkedem, az élet partjain szenvedélyes dalokat szövögetnek, talán, mert a távolban lassan feltűnő szerelmesek zenéért esedeznek, hogy megtörje csendjüket és beszéljen helyettük. 

Nézem, ahogy az esthajnalcsillag eltűnik a fakó hold fényében, mint mikor a vándor elhagyja otthonát, hogy megismerje az éjszaka rejtelmeit, meghallja a csendben a sötétség moraját, és az élet titkait suttogja esendően az éjsötétben.

Különös, hogy néha egészen fiatalnak érzem magam, néha meg a legidősebbeknél is vénebbnek. Semmiség, hogy őszül a hajam, hiszen vannak, akik kedvesek és mosolygósak aggon is, mások szemei ravaszul csillognak már egészen fiatalon. Vannak, akiknek szeméből könnyeket fakasztanak a hajnali fények, mások könnyei örökké rejtve maradnak az éj homályában… – úgy mondják; befelé folynak. 

A házamba és a kertembe hívom és nézem őket, az árnyként érkezőket, és a várakozókat, az innenső oldalon; hiszen egykorúak vagyunk mind, szükségünk van egymásra, és az a jó, ha nincs idő töprengeni, milyen lehet a messzi Túl… 

Az időt visszafordítani úgysem lehet. Így telnek napjaim… Mit számít, ha közben ősz lesz a hajam?

Reggel újra és újra megszólal a templom harangja.  Kosarakkal a kezükben jönnek felém, arcukon táncol a kora hajnali fény. Hívja őket a Kert virágokat gyűjteni. Aztán csend lesz és délben újra harangszót hallani. Ilyenkor megállnak, megpihennek és a sövény hűs árnyékában heverésznek. Hajukban a virágok elszirmoznak, arcukon mosolyok álmodnak–táncolnak hosszú percekig, némelyek arcát könny borítja el, de visszafordítani már nem lehet őket álmaikban sem. Naponta eljönnek, újra és újra.

*Emlékezz rájuk, a kertbe mentek Ők,

a soha vissza nem térő, bölcs üzenők;

"bőven-termő lesz itt egykor minden ág",

– és föléjük hajoltak a kék szilvafák.

A Kert volt az életük, ünnepük, álmuk,

belőlük nyílt számunkra életvirág.

Hűvösödik az árnyék a fáim alatt. Imára hív az estharang. Tücskök ciripelnek mélán a közeli erdőkben. Valaki az ajtómhoz jön, és halkan kopog. Csak homályosan látom arctalan árnyát, körötte csend, egy szó sem esik, fönt csillagok égnek.

Nyugtalanít ez a mély, sűrű csend. Lelkem vágyakozva szárnyalna az éjben, hogy megérintse, fellebbentse a sötétség sejtelmes leplét, felfedje végre azt a titkos távolt, a másik dimenziót, az ottaniakat és a hozzám érkezőt... A távolság és a rejtély azonban egyre nő, a csend lapít, de fel-fellobban néha valami tompa fény a fátyol mögött; egyre hívogat… – de nincs szárnyam a repüléshez! Néha elfelejtem, hogy nincs szárnyam a repüléshez, hogy csak lelkes és éber anyag vagyok, idegen egy idegen világban, ahol érzem néha azt az ismerős, könnyű leheletet, valami közelítő, lehetetlen reményen… – de nem ismerem az utat feléd, és kétségbe esem. A bágyadt órák napsütötte ködében hatalmas látomás vagy, formát öltve az ég türkizében, a vizek tükrében, és már tudom, a legtávolabbi vagy a csillagrendszerekben; látomásaim megszállott, vége nincs hívása… 

Az időt visszafordítani nem lehet. Így telnek napjaim… Mit számít, ha közben ősz lesz a hajam? 

De elfogadom-e valaha is, hogy a Kapu itt és ott is, mindenütt zárva?

Elfogadom-e egyszer, hogy a szelíd madár, aki sokáig ketrecben élt, már szabadon szárnyal a végtelen erdőkben?

Ez a sors rendelése! Találkozunk, ha eljön az idő!

De jaj, szárnyaim már erőtlenek, a szívem vadul dobog… Egy hang így szól hozzám, szárnyaszegett, fáradt utazóhoz: ülj mellém! Megtanítom neked a madarak beszédét; hallod a tövismadár gyönyörű énekét?

**„A mondabeli tövismadár csak egyetlenegyszer énekel életében, de akkor szebben, mint a föld bármilyen más teremtménye. Elhagyja fészkét, egy tövises fát keres... az ádáz ágak között rázendít dalára, és fölnyársalja magát a leghosszabb, leghegyesebb tövisre. Haldokolva túltrillázza a pacsirtát, a csalogányt is. Egyetlen csodálatos dal, az élete árán. De akkor az egész világ elnémul... és Isten mosolyog az égben. ... Mert a legeslegjobbnak mindig fájdalom az ára...”

– A madárdalokat nem lehet megtanítani, fiam. A madárdal a szívekben születik; ha kitárul a szív, szárnyal a dallam, ha bezárjuk, néma rab marad a dal is.

*

De Ő újra hív majd, és így szól: gyere közel, anyám! Hallgasd a folyókat! Hallod a szívem dalát?

És én;

*Hallgatom, ahogy a folyók zuhognak,

özönlik hátukon sok illanó emlék...

A szétfolyt időről míg mesélnek a habok,

elrévedezem bölcs, ős-mosolyokon;

virágot bontanak álmaik a fákon,

és érzem, örömük bennem dobog.

Így telnek napjaim. 

Az időt visszafordítani már nem lehet. Mit számít, ha közben ősz lesz a hajam? 

*A kertbe mentek (Gősi Vali)

** Colleen McCullough: Tövismadarak