Csituló gyertyalángnál

Visszatérő(k)

Gyakran jut eszembe ez a két – látszólag nem annyira jelentős – versem, amelyeket sokáig nem is publikáltam, mígnem az elsőnél észrevettem az ösztönösen, általam tudatosan talán még sohasem használt, elég ritka rímelési formát, a visszatérő rímelést. Átmelegedett a lelkem, apró pontosításokat végeztem az ösztönösen formálódott verssorokon, és azóta valami titokzatos, misztikus jelentőséget tulajdonítok a szerény, emlékező soroknak, de elsősorban a versformának.  Átmelegedtem a könnyektől e különös „felfedezés” idején, és azóta gyakran visszatérek a majdnem árvaságra ítélt verssorokhoz…

A másik, az édesanyámnak szóló vers hasonlóképpen sokáig nem került közlésre, mígnem, amikor újra gondolkozni kezdtem az árván hagyott sorokon, itt is feltűnt ez a furcsa, elég ritka rímelési forma: a visszatérő rímelés, amely ez esetben sem volt tudatos.

Ha nagyon szomorú vagyok, eljátszom a rímekkel, a formával, és újra hinni kezdem: visszatér Ő… - visszatérnek Ők… 

Az is meglepő, hogy azóta – egy-két alkalommal – próbálkoztam visszatérő rímelésű verset írni – immár tudatosan: nem sikerült. Valamiért nem is bánom, pedig kudarcaimtól gyakran elkeseredem. (S talán nem szerénytelenség, ha ezek a versek – a sajátjaim közül – váltak  kedvenceimmé. 

Túl az üveghegyen

(visszatér(Ő)-rímelő 1.)

emlékszem ültem a játszótéren

elrévedeztem a boldog léten

akkora voltál csak mint egy alma

aprócska élet a Nagy Egészben

üldögéltem a hűs fák tövében

homokoztál s én ámulva néztem

ahogyan éppen a sárga vödröd 

felemelted nyögve nagy-vitézen

hatalmas volt s te olyan parányi

lehetetlenség volt rád találni

úgy elrejtőztél a vödör alján

(akkor is szerettél bújócskázni)

és férfi lettél – világot látott

(itt árválkodik a kék lapátod)

az üveghegyen is túlra mentél

talán meglelted időtlen álmod

Mint egy varázslat

(Anyámhoz – visszatérő rímelő 2.)

Nefelejcskék álomban láttalak

a régi kertben, almafák alatt.

Arcodon égszínű angyal-mosoly,

a felhőkből éteri dal fakadt.

Néztelek tágra nyílt gyermekszemmel,

vártam, hogy indulsz, felém igyekszel,

elhozod újra a nyár melegét,

s a halódó fényt életre kelted.

Gyönyörű voltál, mint egy varázslat;

a belém szorult maroknyi bánat

egyszerre csak könnyedén felszakadt,

s eltűnt veled, míg néztem a fákat.