A fonott kenyérkosár

gosivali•  2017. április 16. 10:13

Régi szép húsvét a Mamánál...


Abban az évben is, ahogy majd’ minden Húsvétkor, már nagypénteken elutaztunk szüleimhez, a családi fészekben együtt tölteni ezt a gyönyörű, új reményt ígérő ünnepet. 

Ragyogó napsütéses délutánon érkeztünk. A kapu – várakozóan – tárva-nyitva, a ház előtti öreg járdán szüleim álltak, megint hajlottabb háttal, távolba révedő tekintettel az utat fürkészve, ahogy minden érkezésünkkor. Mellettük öreg Csibész kutyánk csóválta türelmetlenül a farkát, jelezve féktelen örömét. Évek óta így álltak ott, így vártak minket minden érkezésünkkor, ők hárman.


Boldog, megnyugtató mosolyok, hosszú, szelíd ölelések után már a házban voltunk. Újra itthon, ahol a nyugodt változatlanság, a hívogató, csábító süteményillat, az ismerős bútorok ódon meghittsége fogadott most is. Koccintottunk, mint ilyenkor mindig, és mire a Papa megfontolt, lassú mozdulataival készített kávé ismerős ízét éreztem a számban, a Mama tekintete lassan megnyugodott rajtam… Szeme megpihent az arcomon, s az enyém ekkor titokban vizslatni kezdte az övét, kutatva elhallgatott bánata, eltitkolt fájdalma után, amit egyre mélyebben rejtegetett a lelkében, csak hogy megóvjon minden aggodalomtól. Szívem összeszorult, látva egyre fehérebb haját, mélyülő, sokasodó barázdáit az arcán, és a kezén is, és bizonytalan mozdulatait. Istenem! Megint öregedett, mióta nem láttam, és soványabb is talán… de milyen boldog, hogy itthon vagyunk! S mire szemeim megteltek volna a lelkiismeret-furdalás könnyeivel, a Mama már új erőre kapva tessékelte kifelé a férfiakat a konyhából, mert hát nagy napra készülünk, mindjárt itt van a Húsvét vasárnap, és rengeteg még a dolog! Pedig mindent előkészített már: nagy fazékban főtt a húsvéti sonka, kis láboskában aranysárga tojások mozgolódtak a békésen fortyogó víz ütemére, csészében duzzadó, friss kovász várta, hogy a gondosan átszitált liszthez keveredve illatos kalácsot hizlaljon. Büszke, de figyelő tekintete követte a kezem nyomán formásra tekeredő fonott kalács készítésének minden mozzanatát. Mert hát a kalácsot én sütöm, már évek óta. Tőle tanultam, a Mamától, mint annyi mindent… És a kalács ilyenkor a szent ételek egyike. Gyönyörűnek kell lennie.

Másnap aztán minden készen állt az ünnepre. Ragyogott az udvar, a kert, a  ház, aranyszínű tyúkleves gőzölgött a tűzhelyen, illatos sütemények sorakoztak a polcokon, minden előkészítve várt a legszentebb ünnepre. Estefelé fáradtan, de a várakozás csodájával ültünk mindannyian együtt, abban a szobában, ahol valamikor a régi, kecskelábú asztalt ültük körbe kisgyermekként, szüleinkkel, nagyszüleinkkel. Most már a mi gyermekeink, és unokáink – a dédunokák is itt ültek körben, a szőnyegen, és hallgatták a felnőttek beszélgetését.

Vasárnap hajnalban a kakas kukorékolása már mindannyiunkat a parányi konyhában ért utol. Az ünnep legmeghittebb órájára készültünk, a nagy, közös húsvét vasárnapi reggelire, amely a család, de különösen a Mama számára a legszentebb volt minden ünnep közül. Ezen a friss tavasz illatát hordozó hajnalon Ő már pirkadat előtt serényen készülődött, zizegő zsírpapírba csomagolta a főtt sonkát, a fonott kalácsot – melyből az ünnepi asztalnál majd mindenki tör egy darabkát – a mosolygó hímes tojásokat, a friss tormát, és az asztalra kerülő sót is. A templomba igyekezett a drága Mama, hogy ezen a gyönyörű ünnepen a hagyomány szerint megszentelt étel kerüljön a nagy családi asztalra. 

Ám valami hiányzott az asztalról… igen, a kenyérkosár! Hol lehet az öreg, fonott kenyérkosár? 

– Már legutóbb is olyan kopott volt, de hát ki érti ma már ezt a mesterséget, hogy megjavítaná? – panaszkodott a Mama akkor is. Átkutattam a konyhát, a kamrát, tűvé tettem a házat, de a kenyérkosár sehol. Sem a régi, sem új. Majd a Mama, ő biztosan talál megoldást, mert hát a megszentelt kalácsot és cipót mégsem tehetjük csak úgy, oda nem illő tálon az asztalra. 

Végre megérkezett a templomból, s míg elmesélte sorban a falu népét, asztalra került a megszentelt étel, és előkerült a kosár is a szekrény mélyéről. Kívül több réteg újságpapírból, belül fehér csomagoló papírból előbújtatva, magához ölelve hozta a Mama a kopott kenyérkosarat. Szemét könnyfátyol borította, és szinte csak magának suttogta: jól eltettem, nehogy tönkremenjen, amíg én élek. Ez az egyetlen emlékem édes jó apámtól. Maga készítette nekem, a saját két kezével fonta… Velem volt egész életemben, suttogta, és megeredtek a könnyei.


A kenyérkosár szerencsére még évekig előkerült minden nagy ünnepen. Egyre kopottabb volt, de ott állt az asztalon. 

A papa és Csibész kutya sajnos, már nem vár ránk farkát csóválva a kapuban, és eggyel kevesebb unoka érkezik sok éve már a mamához: egyiket közülük, a drága  fiamat – már örökké gyászoljuk. 

Ám Húsvét hajnalán minden ugyanúgy történik, ahogy azelőtt. Talán így lesz az idén, és azután is, még nagyon sokáig… 

De vajon hol vár majd megszentelt kalácsra az öreg kenyérkosár, ha egyszer nagypénteken a régi ház előtt nem vár többé haza senki már?

*

2006. február 


Pilinszky János:

Harmadnapon

 


És fölzúgnak a hamuszín egek,

hajnalfele a ravensbrücki fák.

És megérzik a fényt a gyökerek

És szél támad. És fölzeng a világ.

 

Mert megölhették hitvány zsoldosok,

és megszünhetett dobogni szive -

Harmadnapra legyőzte a halált.

Et resurrexit tertia die.



Pilinszky János:

Mielőtt

 

A jövőről nem sokat tudok,

de a végítéletet magam előtt látom.

Az a nap, az az óra

mezítelenségünk fölmagasztalása lesz.

A sokaságban senki se keresi egymást.

Az Atya, mint egy szálkát

visszaveszi a keresztet,

s az angyalok, a mennyek állatai

fölütik a világ utolsó lapját.

Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk:

nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt tülekedésben

sírásunk mégegyszer fölszabadítja a tengert,

mielőtt asztalhoz ülnénk.



(Utószó: 

2008. novemberében örökre elbúcsúztunk az édesapánktól, édesanyánkat gyógyíthatatlan kór támadta meg; a testvéremhez költözött, ő vigyázott rá még néhány évig, aztán 2013. január 26-án elment a drága mama is a papa után. 

A családi fészek sokáig üresen állt…– őrizve az emlékeket, de hűvösen  hirdetve a hiányt, és végérvényes árvaságunkat is. Csak álmomban  járok néha arrafelé…)

*


Gősi Vali

Kék csend


Dereng a nyár,

s hogy itt maradtam árván,

halkabban jár a fény az ablakon,

hűséggel vár, hogy végre betakarjon,

ha  lelkem hűvösétől fázom már nagyon.


Vár, hogy ringatásra 

nyíljon alkalom:

kéklő fénysugárban – lélekrezdülés…,

vigasztalni vágyó, hozzám bújó csendben

öleljen az emlék, a boldog, nyári-kék.


*

Kolduslélekkel


Megint egy nap, hogy ráébredtél:

végérvényesen árva lettél,

be kell már érned ennyivel.


Ajtók csukódnak benned - előtted,

fukar könnycsepped tétován reszket,

kolduslélekkel létezel.


Kifosztott lettél, üresség benned,

nincs, aki tudná, mit kéne tenned,

hogy a rettegést elriaszd:


senki sem fog majd fölötted állni,

száraz szemedet végül lezárni,

ha érted is angyal érkezik.

*


Áradó

(Vigasztaló nővéremnek)


Egy érintés mi simogat

barkán ha pelyhek bomlanak

kő alól leskődő bogarak

rejtőző könny ha felszakad

félszeg mosolyon átszalad

egy emléket hozó pillanat 

fény ha érinti arcodat

folyó-fodorhoz őz szalad

kenyér a terített asztalon

kalácsillat mi átoson

a hiányból fakadó bánaton

simuló ránc a homlokon

gyermek szemében képzelet

– csillag mi ott írt fényjelet –

csöppnyi dallamot énekelsz

egy rigó halkan trilláz veled

megcsodálod a zöld füvet

és elsimul a csend veled

ha szökik a fagy a hó alatt

éledő ágon rügy fakad

szó-virág bont új szirmokat

kikandikál a hóvirág

holtak emlékén ibolyák

tavasz

remény

feltámadás!


2013. 04. 28


Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

gosivali2017. április 17. 19:35

@Rozella: Igen... Hasonlóan az emlékekhez, amelyek egyszer nagyon fontosakká válhatnak mindenki életében. Köszönöm, hogy ismét itt jártál nálam. :)

Rozella2017. április 17. 08:22

A régi tárgyak sokszor túlnőnek önmaguk jelentésén, azt hiszem, ez a kenyérkosár is ilyen, a családi összetartozás, szeretet-táplálék jelképe. Nagyon szép emlékezés, felidézés.

"Dereng a nyár,
s hogy itt maradtam árván,
halkabban jár a fény az ablakon,
hűséggel vár, hogy végre betakarjon,
ha lelkem hűvösétől fázom már nagyon."

gosivali2017. április 16. 19:38

@BeaSell: Nekem öröm, köszönöm szépen.

Törölt tag2017. április 16. 10:35

Törölt hozzászólás.

gosivali2017. április 16. 10:14

Meghitt, szép ünnepet, szép tavaszt mindenkinek!