"Kilyukadt a világ"

Nicholas Wolterstorff, amerikai filozófus-professzor Korai sirató című megrendítő vallomásából (naplójából) értettem meg, hogy már-már elviselhetetlen, és talán örökig tartó fájdalmam, gyászom – anyaként megélve azt – természetes, mert életemből itt e földi létben immár örökre hiányzik valaki…– valaki, aki a világon a legdrágább kincseim egyike:  a fiam, a  szívem egy darabja. 
És mégis, így is, nélküle is, élnem kell tovább, azzal a tudattal is, hogy ez esetben talán soha nincs elengedés, nincs gyászfeldolgozás, gyászmunka… E szavak üresen kongva – és bocsánat érte, de közhelyként – jegesen koppannak a szívemen, és hullnak porba évek óta.


A könyv rólam is szól. Rólam, és gyászomról, amit vállalnom kell, ha már megtörtént ez a szörnyű, mérhetetlen igazságtalanság. 
Ha szeretetemre méltó volt, méltó arra is, hogy amíg élek, gyászoljam Őt...


Idézet a könyvből, a szerzőtől, aki maga is gyászoló; édesapa.
*
„Kilyukadt a világ. Ott, ahol eddig Ő volt, immár semmi nincs. Az emlékezet, a remény, a tudás, a szeretet páratlan tárháza semmisült meg vele. Csak űr maradt utána. …Üres helyét senki nem töltheti be. Nincs még valaki, aki pontosan azt látná, amit Ő látott, aki pontosan azt tudná, amit Ő tudott… azt szeretné, amit Ő szeretett. Egy ember, egy pótolhatatlan ember halt meg. Soha senki nem fogja pontosan úgy érzékelni a világot, ahogy Ő érzékelte. Üresebb lett a világ. Elment belőle a Fiam! Helyén soha be nem tölthető üresség tátong.”
*
„… Tényleg olyan különleges volt? (…)
Őt a halál választotta ki, nem a szeretet. A halál révén vált különlegessé. Különleges helye a gyászomban van. A sebzett szeretet különleges szeretet,- különleges, mert sebzett. 
…Most minden nap gondolok rá,- azelőtt nem így volt. Szeretteim közül csak neki van sírja…”
*
Ez a vers, és sok másik  is imaként szólított meg sok éven át, minden este. Az Ő hangján hallottam- és jó volt sírni… – álomba sírni magam:


Henry Scott
A szomszéd szoba


A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog... 
valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába. 
Én én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk 
egymásnak egymás életében, ez mit sem változott. 
Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj 
velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is 
beszéltél. Ne változtass a hangszíneden. Nevess 
ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken. 
Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám - emlegesd fel 
A nevem nap mint nap, ahogyan annak előtte is, de ne 
árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba 
kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést. 
Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a 
folytonosság. Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt, 
hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok 
a közeledben - egészen közel. Nincs semmi baj. 


Mit tehetünk, mi, akik túléltük a sors legkegyetlenebb próbatételét, gyermekünk halálát?
Fogalmam sincs… Ma, tizenhat évvel „azután” sem tudnék megtört szívű sorstársaimnak semmi elfogadhatót mondani… 
Ilyenkor nincsenek jó szavak… – csak könnyek… – és ez sokáig így marad. Aztán észrevétlenül megtanuljuk vinni a terhet, amelynek súlya naponta a földig húz, és mégis – valahonnét jön az erő, valaki mindig felemel, minden nap, újra és újra… Talán Ők, mint átlényegült  SZERETET-lények…
Hiszem hogy van valami, ami örök: a szeretet… – az árad oda-vissza – és felemelkedünk általa, Általuk minden halálból, feltámadunk naponta újra és újra, hogy aranyba öltöztethessük drága emléküket…


Őszinte együttérzéssel gondolok Rád, Kedves Sorstársam, - és ha mindent közhelyesnek érzel, bátran dobd ki ezeket a suta sorokat, és hagyd, hogy a Te lelked hangjai törjenek fel, mindenkién túl… Mindannyian mások vagyunk. Másként élünk, gondolkodunk, szeretünk és másként gyászolunk…Egy biztos. Az anyák gyásza semmihez sem fogható… - bár mindannyiunknak vannak hallottai, veszteségei.


http://www.szepi.hu/irodalom/vers/tvers/tv_356.html


Legyen erőnk… - rengeteg erőnk a túlélés után újra élni!