A világ és én

Személyes
Kobudera•  2015. május 10. 15:27

Szűr-reális?

Olvasgatom az adatlapokat  és egyre inkább azt látom, hogy sokakban erőt vesz az aggott csüggedés, sokan képmutatás nélkülözve (képet sem feltöltve) üresen vannak jelen, ritka a szemléletváltós, esetleg vicces írás. Lelkileg fáradtan, csúszva az elkeseredés küszöbén át, kapaszkodva a keserédes jövőt ígérő, igéző szemű leendő társ után epedve, aki az energiavámpírság kiszagolása után eltűnik, mint szürke Petőfi a ködben. Igen, mert eleinte költői ígéretekkel halmoz, szép mesékkel altat, de amint rájön, hogy a másik túl ágybavízelős a kapcsolathoz, és csak a dajkálási folyamatok működnének lelép. Nincs más hátra mint a gyermeteg akarnok ént felnevelni magunkban, és elindulni a pofáraesés hátraszaltós útján. Aki szalajtós az még inkább csigatempóban szeli a távot, és a manapság trendi egyedek nem szeretik amúgy sem, ha valaki nyálas.

Persze az önismeret olyan, mint az Istenhit, és az egyénközpontú társadalomban annyira nem trendi. Egyesek számára blaszfémia, mi az, hogy Valaki rávilágítson, hogy a sorsa pogácsa! Hogy ha a másik beleharap, az azért van mert odatartotta az alfelét riszálva, és stb. Nem itt a gyerekek csak a fenéktörléshez keresnek segítséget ahelyett, hogy lehúznák maguk után a WC-t! Így lesz szépen teletrágyázva az a hely, és ezért jelenik meg egyre több paraszt, mert erre van igény. Igény van az igénytelenségre, és a cél a másik céljainak megreformálása. Lassan közös nevező nélküli matekpéldákká vállunk, többismeretlenes számításaink által. Az egyenlőség kivitelezhetetlen algoritmusában kivonjuk magunkat a páros számok halmazából. Nem beszélve az elszánt kémikusokról, vagy a fizikusokról akik különféle egyenleteket állítanak fel, feltételeket, amik ha kielégülésre találnak akkor jöhet a valódi súrlódás.

Így nem teremnek magvas gondolatok, búcsút inthetünk a szerelmi gyümölcs leszüretelésének, és ama gondolatnak, hogy páratlan kapcsolatban lehetünk társak, szülők, akiknek értelmes gyermekeik születnek. Ez a gyermeteg én ebben az esetben a következetesség és az önismeret hiányát jelenti jobb esetben, rosszabb esetben az elképzelések egysíkú, első szám első személyben megélési szándékát, ahol a másik sajnos mellékszereplő, a dominanciánkat kiszolgáló kutyus. Aztán jön a picsogás, hogy túl mulya, segítőkész, minden mindegy, és társai, és minden csak nem igazi Nő vagy Férfi. De kérdem én, hogy ki akart vegetáriánus lenni, és etetni a másikat is a sok zöldséggel? Na ugye! Kutyából márpedig nem lesz szalonna, így ez a kapcsolat sem nevezhető trendin „zsírnak”! Az megint más, ha felnőtt felelősségvállalás társul a gyermeki játékos én mellé, és a személyiség komplexé válik, de attól tartok ez túl nyilvánvaló, már-már kiszúrja a szemünket, ezért vagyunk erre sokan vakok.

Egy meghitt kapcsolat már majdnem sci-fi, mert az emancipáció még inkább kiélezi a kettős mércét. A férfi meg csak pislog, mint Jézus apák napján. Sokan csak hintik a szent misét, de ördögi tervük hamar lelepleződik, és csodálkoznak, hogy még inkább felszarvazzák eleinte hűség reményét sugárzó társuk, miután szélütést kaptak a hülyeség szelétől. Persze aki félrelép, az bele is rokkanhat, csak nem tud róla, és egy idő után észrevétlenül válik szellemi tolószékessé. Egy társkeresőben, és azért vagyunk jelen, hogy egymást birizgáljuk. A cél a másik nedvessé tétele. Elvégre jó dolog a nevetéstől könnyezni. Persze az alulorientáltak ezt másképp képzelnék el, de hagyjuk az éhes makkokat, hátha találnak kedvükre való malac-kákat. Sokan nem veszik észre, hogy a feldobott labdájuk, már-már fel-fel dobott kő! Aztán amit feldobunk az egyszer le is esik. Van akinek nem a szívéről, hanem egyenesen a képébe, és a pofon tulajdonképpen önkézből származik.

 

Kobudera•  2015. április 29. 20:13

Elmerengtem...

 Sajnálom, hogy ennyire földhöz ragadtan kell tengetnem hétköznapjaim, de legalább elmondhatom, hogy köztünk élnek a zűrlények. Biztosra veszem, hogy beavatkoznak az agyhullámainkba, és generálják a nézetelértéseket. Ezt azért is gondolom, mert a józan paraszti ész nem lát más magyarázatot az emberi butaság erjedésére.  Sajnos ez a zűr-zavar, állítólag jobb kint, mint bent. Inkább legyen antigravitáció, minthogy mélyre süllyedjünk. Bár a súlytalanság állapota tényleg kezd fenn állni, hiszen egyre kevesebben érzik, minek mennyi súlya van. Gondolok itt részben az arányos, sportos testalkatú társkeresőkre, akiknek az agya érdekesen kalibrál, mert torz az a tükör.

 Sarkalatos pont, hogy a Föld gömbölyű, mégis fontosnak tartjuk a sarkítást. Ezen a remek alakú otthonunkon egyesek négyszögletesek, mások meg igyekeznek külalakjukban alkalmazkodni az otthont adó testhez, és igazi bolygó hollandiként csak létezni, agyatlan zombiként. Ahhoz sem kell médiumnak lenni, hogy belássuk, hogy a média és a mani-pulál. Mi meg csak kapjuk a vérszemet.  Ebből alakulnak ki a különféle mani-fesztációk, és a frusztrációk. Miközben társunkat keressük, egyre inkább én-orientált körpályán mozogva, beláthatjuk, hogy nem csak földrészek viszonylatában folyik a világok (h)arca.  A hiba a készülékünkben van, ettől néha kikészülünk, na meg így nehezebben leszünk szülök, aztán majd nyugdíjas nyög- díjas klubbot nyithatnak a magányosan megőszülök.

 A pénz nem boldogít, de vehetsz helyette barátnőt, vagy férjet. Üres fejnek elég a pót-lék. Üregeseknek kell az a töltelék. Szerintem a nőknek sem mindegy, milyen fecske fecskendezik beléjük, bár addig a pillanatig jólesik a szárnyalás, de akkor is nehéz olyanra lelniük, akit nem néznek madárnak. Sajnos egy fecske nem csinál nyarat, de gondatlanság esetén gyereket, a gyerekes gondolkodású lánykáknak. Az igazi galambok viszont nem állnak gerlepárnak, olyan férfiú mellé, aki gellert kapott.

 Isten ment, hogy pokolként tekintsek eme sárgolyóra, de ördögi hajlamaink nem mindig szexisek.  Talán itt van a kutya elásva, és emiatt büdös a helyzet. Lassan már mindenki megbomlott, s eme álságos helyzetben akarunk párra lelni, páratlan lehetőségnek fogva fel ezt. Pedig tulajdonképpen mindkét fél egész, így nem lehetünk félcipők, jobbos vagy balos kesztyűk. Persze a nők imádják, ha felhúzzák őket, de ehhez nem árt egy alapos bemelegítés. Remélem, értitek manapság miért menő buzinak lenni. Én nem is ezeken húzom fel magam, mivel maradi vagyok, és jó számomra a hetero párkapcsolat.

 Maradiságom okán maradok egyedülálló mindaddig, míg okos nő nem ingat meg hitemben. Nem mindegy, hogy ki veri ki… a biztosítékot. Tehát csak okosan borítékolnék egy kapcsolatot biztosabbnak.  Ügyelnem kell a bennem lévő rendre, és ha biztosan uralom a helyzetet, akkor lehetek egy hölgy számára is biztos úr.

Kobudera•  2014. január 17. 04:21

Régi idők új mozija!

Az élet mindenki számára önmaga mozija, melyben saját szemszögből mindenki önmaga főszereplője. Ebben semmiféle nagy újság nincs, viszont ebből következik, hogy az állandóan változó környezet a mi szempontunkból közvetlenül ránk van hatással.

Gondoljunk csak az öregekre, akik élik a megszokott rituáléjukat úgy, mint ahogy ki-ki reggel felkel, elszív egy cigit vagy kávézik, vagy mindkettő esetleg egyik sem és felnéz az interneten kedvenc oldalaira, ahol fórumozhat, olvashat, zenét hallgathat, vagy mindezt megteheti egyszerre. Eme felgyorsult világ legfőbb mozgatórugója életminőségünk változásában a technika.

Tagadhatatlan, hogy rohamos mértékkel halad, hiszen nem olyan rég még fajátékokkal játszottunk és fémépítőztünk, most meg már az óvódásoknak is tabletjük van. A változó idők, változó kúturát és életkörülményeket teremtenek, s ebbe a folyamatban egyre ismeretlenebbé válik az unatkozás.
Hatalmi harcok mindig voltak, vannak és lesznek, de ha a hétköznapi ember sokkal jobban, több dologgal le tudná magát foglalni azon kívül, hogy mint „elődeink” a kocsmában keseregjenek állandóan különféle politikai nézeteken vitatkozva, akkor máris szelleme, a közérzete nyugodt stabil és kiegyensúlyozott lehetne.

A lehetne szó súlya azért is nyomja hétköznapjainkra terhét, mert ez a mai napig egy nem megvalósuló folyamat. Civilizációnk céljának kellene lennie a társas érintkezés olyan szintű fejlődésére való törekvés ahol az egyén, mint önálló önmagának otthoni dolgokban fontos személy lehet, de közben fejleszteni az empátiát és a másik segítségét, ha szükséges különféle önmagát nem anyagilag megterhelő módokon. Viszont a működéshez minden fogaskeréknek klappolnia kell.
Silány alapanyagból dolgozunk jelenleg. Éppen ezért is szoktam elgondolkozni ezen a tipikus öreg bejáratott mondaton: Bezzeg az én időmben!

Ez egy jópofa könnyed és rosszul átgondolt kijelentés. A múltat megszépíti az emlékezés, de nézzük reálisan. Tanultunk mindnyájan történelmet és ez most nem a dolgozatírás ideje, de bizonyára nagyvonalakban mindenki emlékszik a dolgokra.
Ha az ősembernek lett volna értelme a mai fejlődésünket látva ezt a mondatot kigondolni, eléggé mosolycsalogató dolgokra lehetne asszociálni:
Bezzeg az én időmben, nem ittak és nem drogoztak a fiatalok, tisztelték az idősebbeket. A nők nem kérették magukat, nem voltak felesleges körmondatok és nem kellett drága újságokat, venni, fizetni a szolgáltatásokért vagy felmenni az internetre, hogy lássak egy cicit. Az én időmben nem voltak gépjárműves balesetek és nem szennyeztük a földet. Stb. Stb.

Ugye milyen szépen meg lehet fogalmazni a semmit? A valóság ezzel szemben az volt, hogy a pattintós kőkorszakban ilyesmi ki sem pattanhatott az ember fejéből, nem volt még ahhoz eléggé „lángelme”. A kezdetektől felépítve lépcsőzetesen el lehet ezt mondani minden korról szépen felvezetve a maiig. De!
Amint visszatekintjük máris látjuk, hogy ezek az emberek szemellenzőt hordanak amit nem tudnak és nem akarnak levenni. Emiatt is kezelik nehezen ezt az új helyzetet és felkészületlenül kellő „bölcsesség” hiányában, mint az ősember példájánál, csak siratják a múltat így temetve a jövőt.
Azon gondolkoztam milyen jó lenne, ha az oktatási rendszerben lenne még egy tantárgy, mondjuk ötödik után: „ mi felé haladjunk ” vagy „az én tudat a világban” vagy valami hasonló névvel. Gondolkozó beszélgetős órák, amik ki lennének dolgozva, amik alapot teremhetnének a szürkeállomány másféle irányba való gondolatok termelésére, mint a mikor cigizzek két óra között és a hol helyett. (Tudjuk, hogy nem a cigiről van szó, vannak már brutálisabb cuccok is.)

Nem tudom Ti hogy látjátok ezt a helyzetet, illetve jónak tartanátok e ezt, szerintem lassan lenne hatása. Éppen azért is mert bezzeg az én időmben sem volt jobb. Azt is tudom, hogy nem leszek elég egyedül, hogy jobban éljek, gondolok itt a mentális egészségre a közérzet, jókedv stb. együttesére.

Szerintetek jó lenne egy ilyen tantárgy? Mik lennének azok a benne foglalt alapdolgok amikről említést kellene tenni, és milyen irányba lenne jó az adott fejlődést leszűrni? Érdekes lenne egy újabb osztályzat ami a személyiségfejlődést hívatott képviselni.

Kobudera•  2013. április 19. 03:52

Esszé az eszmékről – ismétlés!

Az ember önálló gondolkodó lény, aki törekszik az önmegvalósításra, egy folyamat révén, ami eközben ismétlésekből áll. Ezek az ismétlések jelen vannak a hétköznapokban, valamint az ritkábban előforduló szituációkban is, amit bár sokaknak nehéz beismerni mégis végső soron egyféleképp reagálunk az újabb akadályokra is.
Az igazán gondolkodó ember hamar rájön mindezek igazságára, és egyben szembekerül azzal a ténnyel, hogy igazán felkészültnek lenni nem azt jelenti, hogy előre eldöntöm a szituációs cselekménysorozatot, hanem azt, hogy szemléletemmel és legfőképp gondolataimmal irányítom a történések azon részét amik „engem” érintenek.

Az ismétlések sokszor észrevehetetlenek, ezt viszont önvizsgálattal lehet orvosolni. Ezek az ismétlések eredményezik a kapcsolatok felszínes kezelését, ami leginkább a megfelelni vágyásnak és a minden helyezettben (én központú embereknél jellemző leginkább ) figyelemfelkeltésnek köszönhető. Az én-központú ember kiszűrése nagyon egyszerű akár a többiek akár saját magunk esetében is. Kialakulását sok mindenre lehet alapozni, akár társadalmi lásd iskolai élet, azt osztályban kialakuló „menő gyerek kaszt” és a gyengébb az előbbi csoporttól visszahúzódó „az előző kaszt minket kiakaszt kaszt”.
Sajnos a nevelés mibenléte nagyon is meghatározó és ez Nálunk Magyarországon nem a legtökéletesebb. Jut egy tanárra egy 24 vagy nagyobb fős osztály, amibe megkap 24 vagy több különféle családból kikerült és viselkedési formákkal felruházott önmagát megvalósítani kívánó és sokszor indokolatlanul hamar felnőni vágyó gyermeket.

Hogy várhatnánk el, hogy egy felnőtt oda tudjon figyelni 24 lélekre, akik nem mindenestben egyforma gyors és szintű törődést igényelnek?
Természetesen mindehhez hozzájárul a szülő szerepe a hétköznapi életben. Szinte lehetetlen, hogy mindkét fél jelen legyen mindig, és így a gyermek normális apa anya képet kapva elindulhasson a fejlődésben. Sajnos sok esetben, ha mégis jelen van a két szülő, az egyik fáradt legtöbbször a férfi, hiszen ő a családfő és” jogosan” érzi, hogy munka után elnyújtózva szellemét tovább rombolja a média által nyújtott „nézd mert ez fasza” című műsorok kínálatával, ezáltal kimondatlan szolgaságba hajtva feleségét, nem beszélve arról, hogy ez sok nőneműnél teljesen elfogadott. Illetve a nagy „szerelemben” észre sem veszik. Kivételek mindig voltak és lesznek is szerencsére.

A nevelés folyamán a másik alapvető probléma a szigor hiánya, és a szülők nézeteltérése folyamán kialakuló eltérő bánásmód a gyermekkel. Az apa ügyesen tud mindenben cinkostársa lenni amikor már nagyobbá válik, viszont az anyának már nehezebb szerepe van. Ha tudja is fegyelmezni csemetéjét az egyedüli foglalkozás teljes egészében felőrölheti energiája nagy részét és oktalan kiabálós szülővé válhat, aki természetesen minden tekintélyét ezzel aláássa a gyereknél, mert benne többnyire az marad meg, hogy anya kiabál, de az nem , hogy miért és okkal fogja az őt általa „jobban” elfogadott személyek társaságát keresni. A család viszonyáról nagyon sok mindent le lehetne írni, mert meghatározó és jellemformáló ereje megkérdőjelezhetetlen. Éppen ezért csak részleteiben tértem ki rá, csonka írás képében amiben a további gondolatmenetet azért nem fejtegetem mert arra oldalakat kellene áldozni. De!
Minden embernek van lehetősége megváltozni és tanulni! Belátni dolgokat építeni a szellemét valamint lerombolni dogmatikus nézeteit, rádöbbenni annak haszontalanságára és újrateremteni magát! Felnőttként is ott van az esély, hiszen a morális döntések és mérlegelések elsajátíthatóak kinek nehezebben kinek könnyebben. Lesz olyan aki ezt belátja és a változás egy könnyebb jövőt eredményez neki, és lesz olyan aki mindig inkább menekül, ezáltal túléli és nem megéli az életét. .
Ami leginkább magakadályozza ebben az embert az nem más, mint az ismétlés. „Én ezt már így szoktam meg, úgysem tudok megváltozni.” „ilyen vagyok, majd lesz valahogy.”
Aztán itt van még a média is: akár párkapcsolatos témában, akár a családos témákban alig tud normális valóban segítő műsorokat létrehozni. Mindegy, hogy a „Maunika show” vagy a Yoshie barát-ról” is van szó, semmi értelme a butaságot és a verekedést nézni, hogy aztán a bölcs „Maunika” mondjon valamit aminek nincs mögöttes tartalma, nincs benne valódi segítség. Az a műsor is ismétlésekből áll, csak a szereplők váltakoznak, a színt és a mondanivaló nem.

Az internet és a mobiltelefonok korában már nem a valódi problémamegoldáson van a hangsúly sok esetben. Nem kapok meg valamit itthon? Megkapom máshol! A minap hallgattam a rádióban, hogy a műsorvezetőknek aktuálissá vált a netes párkeresés valódiságának kivizsgálása. Kicsi elkéstek már, ezt jóval hamarabb kellett volna megtenni. Itt most nem is fogok kitérni, az inkognitó lélekölő és skalpvadászat növelést okozó hatásaira, úgy gondolom sokunknak volt, van vagy lesz tapasztalata ilyen téren, illetve vannak helyek ahol lehet ezekről értekezéseket olvasni. Viszont a lényeg: üres emberek még üresebb ismerkedési lehetősége, elég csak megnézni a sok esetben magamról című részt, ahol a nyolcvan százalék annyit ír be: kérdezz, írj majd megismersz, nem tudok mit írni.
Ez önmagába árulkodó jel, és vajon ki akar olyan párt magának aki nem tud magáról írni, csak egy képpel akarja eladni magát? Légy sikeres, a sztárok így öltözködnek, így étkeznek, így sportolj. Mégis az így gondolkozz, figyelj és tanulj elmarad sok esetben! Kevés az olyan háztartás ahol a gyereket szeretve motiválják a tanulás felé. Sok esetben a még tapasztalatlan szülő vagy korai gyermekáldásban részesült lányka, ez szinte mindegy, maga „neveli” semmilyenre kicsinyét, mert ő is semmilyen. A kicsi ismétli amit lát, és megtanulja. A „mi is felnőttünk valahogy” egy lehetséges mentsvár arra, hogy elbújhassunk a felelősség elől, de nem igazi indok.

Kobudera•  2013. április 18. 18:37

Tisztelet

Hányszor hallom ezt a szót a megrögzött elődeinktől, és hányszor szembesülök azzal, hogy sokunk nem is tudja mit jelent ez a szó. Visszafelé olvasva teletszit, ami leginkább a telet szít, azaz fagyos hangulatot teremt?! :)
Ebből az lenne a tanulság, hogy a tisztelet visszafelé másképp működik? Mindenki az élet katonájának képzeli magát, és nem képes alárendelni magát felettesének, egyszerűen nem akarja elismerni a rangokat és azt átlépve egy súlycsoportba érzi magát az egykor jobb napokat látott öregekkel.

Sokáig nem értettem én sem a valódi jelentését, azt gondoltam, hogy erre hivatkozni a legkönnyebb és e szó mögé elbújva minden ember elvárhatja a hódolatot.
Pedig ez nem így van, és csak azért mert elfogadott, hogy sok minden hibás amit az ember talált ki, még nem jelenti azt, hogy azt a maradék jó dolgot is fel kell rúgni ami működhetne. Az, hogy gyakorta kerülünk szembe olyan emberekkel akik szintén mellőzik az előzetes tisztelet megadását, nem jelenti azt, hogy nekünk is akár Pinokió fapofai közönnyel vagy még alpáribb viselkedéssel kell reagálni. (Pinokió sem volt faragatlan.) Sokszor ahelyett, hogy saját stílusunkon gyalulnánk, esünk meggondolatlanul a másiknak és így az kapcsolatok finomítása helyett gyakorlatilag szándékosan rongáljuk a jelenkori érintkezés esztétikáját.

Egy dolgot elfelejtünk, Spárta csak filmen lenyűgöző, senki sem szeretne olyan körülmények közt élni, és lehajítani egy szem porontyát Taigetosz hegyéről csak mert egy füllel született. A neveltetés lényegességének hangsúlyozása sosem elég, hiszen itt dől el minden. Az emberiességet sosem a külső tulajdonságok, vagy a fizikai cselekvőképességek határozzák meg, mégis gyakorta ítél eszerint a csorda. Az iskolában a kevésbé lányos lányok, a gyengébb lelkű fiúk terrorizálása saját társaiktól hétköznapi gyerekcsíny, viszont a gyerekek felnőnek és a csínyek is durvulnak.
Mindez annak is köszönhető, hogy a tisztelet fogalma nem épült be hétköznapjainkba, lehet hogy volt róla szó de tudatosítva már ritkábban van a családokban, hogy ez bizony fiam vagy lányom az élet minden területén egy hasznos nyitás az ismeretlen emberek felé, nem csak nagyanyádnak kell megadni a szemébe, akit itthon aztán jól lehordunk.

„Tisztelet: más iránt érzett elismerésünknek, megbecsülésünknek magunktartásában és cselekedeteinkben nyilvánított érzése. Az öregekben az életbölcsességet, a jellemet, végzett munkásságot tiszteljük, a nőkben a nőiességet, tisztaságot stb. Minthogy ily kölcsönös megbecsülés s társadalmi szellem éltetője, joggal nagyra tartjuk külső formáit is és a nevelésben kiváló gondot fordítunk az érzés ápolására.”

Ezt a fogalmat találtam, ami szerintem részben igaz. Ismeretlen emberek iránt nem, akikről nem tudjuk ezeket a nyilvánvaló tulajdonságokat effajta tiszteletet természetesen senki sem érezhet, de a második rész már sejtett valamit: kölcsönös megbecsülés. A kölcsönös megbecsülést ha lefordítjuk és mai ésszel gondolkozunk egy fiatalok részéről erősen eltúlzott dolog. Sokak érvelnek ezzel: - Majd akkor tisztelem, ha okot ad rá! – Jogos ez? Félig-meddig.
Ez alapján a tisztelet is egy önző dolog, a majd akkor adok, ha előbb kapok elvet hangsúlyozza, kölcsönösség helyett az így gondolkodó emberekben. Ez megint azért van, mert nem tudjuk mi a különbség a minimális tisztelet és az egy nemzeti hős által érzett tisztelet között.

Minimális tiszteletet mindenki felé illene tanúsítani. Nemtől , beosztástól és kortól függetlenül. Viszont ebben a fene nagy civilizációban a felgyorsult életvitelben pont ezek az egyén által feleslegesnek gondolt viselkedési formák hullnak ki és ezzel gátolja a nemzet azt amit szeretne, a fejlődést. Kit érdekel a technikai rohamos előreszaladás, ha ez azzal jár, hogy már nem is érdekel valójában a másik és gépekkel helyettesítjük már azt is amit megtehetnénk személyesen, pl. átmenni a szomszédba a baráthoz vagy barátnőhöz és szóban elmondani közlendőnket. Én már kezdem utálni az effajta „szájberszexet’.

Ezzel nem lenne semmi baj, ha valós távolságról lenne szó, de már léteznek olyan kapcsolatok is ahol a két fél egyszerre egymás mellett megy fel a netre és ott beszélgetnek másokkal, miközben ők karnyújtásnyira vannak valami sokkal élettelibb elfoglaltságtól.
Volt olyan anyuka ismerősöm is aki munkanélküli lévén egyfolytában chatelt, elment a gyermekeiért, hazajött letette őket tanulni és chatelt tovább. Ezek a gyermekek borzasztó szeretetigénylőek voltak, és hálásak ha ritkán beszélgettem velük. Sajnáltam őket, hogy az anyjuk nem leli örömét bennük, és a hétköznapi dolgokban, abban hogy anya lehet és megmutathatná az értékeket. Ő mint anya sem tanúsított tiszteletet a gyerekek felé, helyette önző mód csak magával foglalkozott akkor is amikor ez nem az ő rovására ment. Biztos nem csak én tapasztaltam efféle rossz mindenféle nevelést nélkülöző szülő-gyermek kapcsolattal.

Sokat gondolkodtam azon is, hogy miért kell tisztelni az öregeket, csak a korukért?
Nyilvánvalóan azért ez nem elég ok, de azért el kell különíteni itt is a dolgokat. Igenis meg kell adni a leskelődő szomszéd néninek vagy a büdös János bácsinak is belőle egy szeletet, mégha a buszon ülve legszívesebben kiütnénk az üveget, mert biztos hogy az nem nyílik és olyan hangokat adunk ki, amivel simán bekerülnénk egy Darth Vader szinkronhangválogatásban az első helyre.
Mégis miért? Csupán mert ha majd mi leszünk ilyen, az akkori fiatalság számára elviselhetetlen aszott csontsereg, akkor nekünk is csak a minimális tisztelet lesz az esélyünk hétköznapjainkban a boldogulásra, mert ellenkező esetben ha nem tisztelnek akkor kiabálnak velünk. Az akkori mentális tudatunkra ez maga lehet majd a terror, és ha kiabálnak esetleg megütnek akkor mi is majd menjünk ki a hóba megfagyni mint az eszkimók? Talán érzékeitek, hogy épp elég fagyos a helyzet így is.

A minap voltam szem és fültanúja egy incidensek.
Cingár kölök, tizenhat éves forma, pufi bomber kabátban feszítve elment egy negyven és ötven közti férfi mellett és a vállával belement. A férfi hátranézett de a gyerek „sukár” járással ment tovább.
Utána szólt, hogy. – Fiam figyelj oda merre lépsz!
Erre a srác elkezdett visszabeszélni, hogy neki ilyet ne mondjon, meg mit képzel, itt természetesen már bepipult az öreg és a kezével megfenyegette. A srác lekapta a dzsekijét odadobta a havernak és mint a kakas odadörgölte a mellét a férfihez, figyeltem az eseményeket és erős ingert éreztem hogy lekapjam onnan és Kratosi eleganciával belevágjam a dzsekijébe a kis suttyót.
Mibe került volna egy: elnézést abban a pillanatban mikor belement? Én sokszor akkor is mondom ha nem biztos, hogy az én hibám. Mondom én, mondja ő, mindketten megyünk nyugodtan tovább.

De mi lesz ha megöregszem és belém könyökölnek leesek a buszról amint lépnék fel és combnyaktörésem lesz, ott ülök majd jobb esetben magam alá vizelve mert a nagy dolgot otthon elvégeztem és várom a mentőt, akik persze szintén örülnek, hogy összekaparhatnak egy újabb vén szardarabot…

Sokat kell még fejlődni e téren a föld minden lakójának, nemtől-kortól és bőrszíntől függetlenül.
Azt hiszem, hogy ez az a lecke amit sosem elég ismételni, és amire a történelem a legékesebb bizonyíték, hogy nem tanultuk meg rendesen.
Megpróbálok lázadni ez ellen és megmosolyogni a többiek butaságát, mert én úgy szeretnék élni, hogy tudom mit jelent a minimális: tisztelet.