Esszé az eszmékről – ismétlés!

Kobudera•  2013. április 19. 03:52

Az ember önálló gondolkodó lény, aki törekszik az önmegvalósításra, egy folyamat révén, ami eközben ismétlésekből áll. Ezek az ismétlések jelen vannak a hétköznapokban, valamint az ritkábban előforduló szituációkban is, amit bár sokaknak nehéz beismerni mégis végső soron egyféleképp reagálunk az újabb akadályokra is.
Az igazán gondolkodó ember hamar rájön mindezek igazságára, és egyben szembekerül azzal a ténnyel, hogy igazán felkészültnek lenni nem azt jelenti, hogy előre eldöntöm a szituációs cselekménysorozatot, hanem azt, hogy szemléletemmel és legfőképp gondolataimmal irányítom a történések azon részét amik „engem” érintenek.

Az ismétlések sokszor észrevehetetlenek, ezt viszont önvizsgálattal lehet orvosolni. Ezek az ismétlések eredményezik a kapcsolatok felszínes kezelését, ami leginkább a megfelelni vágyásnak és a minden helyezettben (én központú embereknél jellemző leginkább ) figyelemfelkeltésnek köszönhető. Az én-központú ember kiszűrése nagyon egyszerű akár a többiek akár saját magunk esetében is. Kialakulását sok mindenre lehet alapozni, akár társadalmi lásd iskolai élet, azt osztályban kialakuló „menő gyerek kaszt” és a gyengébb az előbbi csoporttól visszahúzódó „az előző kaszt minket kiakaszt kaszt”.
Sajnos a nevelés mibenléte nagyon is meghatározó és ez Nálunk Magyarországon nem a legtökéletesebb. Jut egy tanárra egy 24 vagy nagyobb fős osztály, amibe megkap 24 vagy több különféle családból kikerült és viselkedési formákkal felruházott önmagát megvalósítani kívánó és sokszor indokolatlanul hamar felnőni vágyó gyermeket.

Hogy várhatnánk el, hogy egy felnőtt oda tudjon figyelni 24 lélekre, akik nem mindenestben egyforma gyors és szintű törődést igényelnek?
Természetesen mindehhez hozzájárul a szülő szerepe a hétköznapi életben. Szinte lehetetlen, hogy mindkét fél jelen legyen mindig, és így a gyermek normális apa anya képet kapva elindulhasson a fejlődésben. Sajnos sok esetben, ha mégis jelen van a két szülő, az egyik fáradt legtöbbször a férfi, hiszen ő a családfő és” jogosan” érzi, hogy munka után elnyújtózva szellemét tovább rombolja a média által nyújtott „nézd mert ez fasza” című műsorok kínálatával, ezáltal kimondatlan szolgaságba hajtva feleségét, nem beszélve arról, hogy ez sok nőneműnél teljesen elfogadott. Illetve a nagy „szerelemben” észre sem veszik. Kivételek mindig voltak és lesznek is szerencsére.

A nevelés folyamán a másik alapvető probléma a szigor hiánya, és a szülők nézeteltérése folyamán kialakuló eltérő bánásmód a gyermekkel. Az apa ügyesen tud mindenben cinkostársa lenni amikor már nagyobbá válik, viszont az anyának már nehezebb szerepe van. Ha tudja is fegyelmezni csemetéjét az egyedüli foglalkozás teljes egészében felőrölheti energiája nagy részét és oktalan kiabálós szülővé válhat, aki természetesen minden tekintélyét ezzel aláássa a gyereknél, mert benne többnyire az marad meg, hogy anya kiabál, de az nem , hogy miért és okkal fogja az őt általa „jobban” elfogadott személyek társaságát keresni. A család viszonyáról nagyon sok mindent le lehetne írni, mert meghatározó és jellemformáló ereje megkérdőjelezhetetlen. Éppen ezért csak részleteiben tértem ki rá, csonka írás képében amiben a további gondolatmenetet azért nem fejtegetem mert arra oldalakat kellene áldozni. De!
Minden embernek van lehetősége megváltozni és tanulni! Belátni dolgokat építeni a szellemét valamint lerombolni dogmatikus nézeteit, rádöbbenni annak haszontalanságára és újrateremteni magát! Felnőttként is ott van az esély, hiszen a morális döntések és mérlegelések elsajátíthatóak kinek nehezebben kinek könnyebben. Lesz olyan aki ezt belátja és a változás egy könnyebb jövőt eredményez neki, és lesz olyan aki mindig inkább menekül, ezáltal túléli és nem megéli az életét. .
Ami leginkább magakadályozza ebben az embert az nem más, mint az ismétlés. „Én ezt már így szoktam meg, úgysem tudok megváltozni.” „ilyen vagyok, majd lesz valahogy.”
Aztán itt van még a média is: akár párkapcsolatos témában, akár a családos témákban alig tud normális valóban segítő műsorokat létrehozni. Mindegy, hogy a „Maunika show” vagy a Yoshie barát-ról” is van szó, semmi értelme a butaságot és a verekedést nézni, hogy aztán a bölcs „Maunika” mondjon valamit aminek nincs mögöttes tartalma, nincs benne valódi segítség. Az a műsor is ismétlésekből áll, csak a szereplők váltakoznak, a színt és a mondanivaló nem.

Az internet és a mobiltelefonok korában már nem a valódi problémamegoldáson van a hangsúly sok esetben. Nem kapok meg valamit itthon? Megkapom máshol! A minap hallgattam a rádióban, hogy a műsorvezetőknek aktuálissá vált a netes párkeresés valódiságának kivizsgálása. Kicsi elkéstek már, ezt jóval hamarabb kellett volna megtenni. Itt most nem is fogok kitérni, az inkognitó lélekölő és skalpvadászat növelést okozó hatásaira, úgy gondolom sokunknak volt, van vagy lesz tapasztalata ilyen téren, illetve vannak helyek ahol lehet ezekről értekezéseket olvasni. Viszont a lényeg: üres emberek még üresebb ismerkedési lehetősége, elég csak megnézni a sok esetben magamról című részt, ahol a nyolcvan százalék annyit ír be: kérdezz, írj majd megismersz, nem tudok mit írni.
Ez önmagába árulkodó jel, és vajon ki akar olyan párt magának aki nem tud magáról írni, csak egy képpel akarja eladni magát? Légy sikeres, a sztárok így öltözködnek, így étkeznek, így sportolj. Mégis az így gondolkozz, figyelj és tanulj elmarad sok esetben! Kevés az olyan háztartás ahol a gyereket szeretve motiválják a tanulás felé. Sok esetben a még tapasztalatlan szülő vagy korai gyermekáldásban részesült lányka, ez szinte mindegy, maga „neveli” semmilyenre kicsinyét, mert ő is semmilyen. A kicsi ismétli amit lát, és megtanulja. A „mi is felnőttünk valahogy” egy lehetséges mentsvár arra, hogy elbújhassunk a felelősség elől, de nem igazi indok.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Steel2013. április 19. 09:27

Nagyon sok gondolatod megállja a helyét...igen csak egyet tudok érteni velük. Reális, tiszta meglátások, ítélkezés nélkül,
és ahogy végigvezetted, minden út összefut valahol...
Gratulálok, és örülök, hogy elolvastam.